FooldalBeauty and freedom of nakedness
Magyar    


bemutat program hirek tag levlista link archivum gond zum

Megkésett előszó

Megkésett, hiszen már sokadik írásnál tartok, de ahogy a meztelenség csodálatos kalandjának kipróbálásáról sem késhet le senki sem, az előszó írásához sem lehet talán soha késő. Vergilius leírta, hogy arma virumque cano, s bár én csak prózában és nem versben fogalmazok, ennek mintájára, én is néhány szóval lefesthetem, ahogy az impresszionisták látszólag néhány színnel és folttal alkották csodálatos képeiket, mi az, amiről szólni szeretnék:
Nem fegyverről és viszályról,
Hanem férfiról és nőről,
Gyermekek kacagásáról,
Békéről és harmóniáról,
Langyos esti szellő simogatásáról,
Víz öleléséről,
Mosolygó tegeződésről,
Ismeretlenül is barátokról,
Baráti kézfogásról,
Testben és lélekben megélt szabadságról,
A meztelenségről és az elfogadásról.

Talán felmerül a kérdés, hogy miért pont ezen a honlapon jelennek meg írásaim, miért nem valamelyik másik naturista elveket valló oldalon?

A kérdés nehéz, hiszen ahogy írói nevem is mutatja, Délegyházát tartom otthonomnak, s ahogy széder este minden évben elhangzik a "Hasana haba be-Jerusalaim" (Jövőre Jeruzsálemben) úgy vágyódom én is a nyálkás és hideg napokon arra, hogy a délegyházi homok égesse, lágy fű gyógyítsa talpamat.

De az írás az olvasó által kel életre, a visszajelzések alapján azok nagy része, akik örömüket lelik ezekben az egymáshoz ragasztott szavakban, elsősorban Rózsa, aki ezen írásokat, ha nem is sajtó alá, hanem virtuális térre rendezi, ezen honlapon mozog leginkább otthonosan, így én is a költözködés mellett döntöttem.

Az alabbi írásokat Gejza barátom emlékének ajánlom, aki először biztatott, hogy vegyek tollat a kezembe.

Délegyházi Vándor (2006. április)

 

Naturista szemmel olvasva a Bibliát

Zöld ruha, piros ruha, sárga, barna...
A könyvek varázsa odavan ma.
A lélek csak ruha a testeken.
Mennyi rongyot raktam magamra!
Hányszor vágytam már lenni meztelen!
(Babits Mihály: Zöld, piros, sárga, barna)


Először egy vallomással szeretném kezdeni: amikor a naturizmussal incselkedtem, gondolatban vissza-vissza térve, de a kipróbálás bátorságát még nem véve, sokat gondolkoztam azon, hogy ez összeegyeztethető-e keresztény hittel. Nem volt egyszerű, de a Biblia és két ember segített megtalálnom a választ. A két ember közül, akiket elsodort mellőlem az idő, az egyik egy katolikus pap volt, ki szinte értetlenkedve kérdezett vissza, miért gondolom, hogy ez kifogásolható lenne, a másik egy asszony, meggyőződéses naturista, aki a nyakában mindig vallásos érmet hordott. Csodálatos emberekkel, akik hitelessé és vonzóvá tették a naturizmust, gondolom mindannyian találkoztunk, de a Biblia naturista olvasata talán egynémelyikünknek szolgál az újdonság varázsával.
Az alábbi írásban csak azokat a verseket elemzem, ahol a ruhátlanság ténylegesen előfordul, de nem foglalkoztam azokkal, ahol csak hasonlatként fordul elő. Ez alól csak Ezekiás esetében tértem el, aki, bár hasonlatként használja a ruhátlanságot, mégis fontos erkölcsi mondanivalót fogalmaz meg.
Ez az írás nem sorolható be a teológiai értekezések sorába, inkább kultúrtörténeti, de ha sikerül néhány, a naturizmus iránt érdeklődő olvasómmal megértetnem, hogy a Biblia alapján nem ítélhető el ez aaz életforma, nem volt hiábavaló az igyekezetem. Mert Pál apostol szavait kissé talán átgyúrva, de nem kiforgatva: Isten szeretetétől nem választhat el minket a mezítelenség.

Genezis - teremtés
Nem kapcsolódik a ruhátlanság állapotához, de a naturizmus vallásos felfogását támogatja az első teremtéstörténet a Genezis (Mózes I. könyve, Teremtés, Brésit) első fejezetében leírt befejezése is:
Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.
Ebben az egy mondatban benne van, hogy nem véletlen, hanem a terv része, hogy az ember férfi és nő, így az ebben rejlő különbségek elrejtésével Isten alkotását takarjuk el. Ehelyett Isten képmására alkotott teremtményekként büszkének kell lennünk férfi és női testünkre és voltunkra, hiszen ugyanolyan, sőt, még tökéletesebb alkotás is, mint a teremtett világ bármely más részlete.

 





Genezis - bűnbeesés
A Bibliában a meztelenség kérdése először és legtöbbet idézetten a Genezis második és harmadik fejezetében jelenik meg
Az ember így szólt: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett." Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz. Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt. (…) Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefa leveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak. Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: „Hol vagy?" Ő így válaszolt: „Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem." De ő így szólt: „Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?"
Ez rövid részlet több tanulsággal is szolgál: Először, amire a vallásos naturisták hivatkozni szoktak, hogy a ruhátlanság állapota nem a bűnös, hanem a bűntelen állapothoz kapcsolódik, tehát erkölcsileg nem ítélhető el. Azonban jogosnak tűnő ellenvetés, hogy a bűnbeesés után már nem lehet az azt megelőző módon viselkedni, tehát a ruhátlanság csak a bűnbeesés előtti embernek volt természetes állapota. Erre a kérdésre csak a keresztény vallásban találunk választ, mely szerint Krisztus, mint az új, az utolsó Ádám helyreállította az eredeti állapotot, így a Krisztusban újjászületett ember bátran vállalhatja a ruhátlanságot, mint természetes létformát. A második, hogy a közkeletű felfogással szemben a ruhátlanság itt egyáltalán nem kapcsolódik a szexualitáshoz. Az eredeti (eredendő) bűn nem a szexualitás, hanem az engedetlenség, az isteni paranccsal szembeni ellenszegülés. A szégyenérzet az emiatt érzett bűntudatnak a megjelenése. Katolikusoknak ismerős érzés (öreg fa illatú…), hogy gyónás előtt, amikor felidézik elkövetett bűneiket és azok súlyát, milyen védtelennek érzik magukat, milyen meztelenné válik a lelkük. Más hit, de hasonló érzés, a lélek meztelensége, amiről Hadrianus császár írt: Animula vagula blandula hospes comesque corporis, quae nunc abibis in loca pallidula rigida nudula; nec, ut soles, dabis iocos? A harmadik, amiről gyakran meg szoktak feledkezni, hogy Isten nem adja parancsba, hogy az embernek ruhát kell viselnie, sőt szinte szemrehányást az embernek, hogy a ruhátlanságát szégyellni való helyzetnek tartja. Furcsállnivaló, hogy ezek ellenére manapság a filmes és a színházi előadásokban kerüli Ádám és Éva ruhátlan ábrázolását, s ha mégis megpróbálják (amire példa volt az új Nemzeti Színház nyitóelőadása), a széplelkek botrányt kiáltanak.

 





Genezis – Noé
Noéról mindenki tudja, hogy isteni parancsra hajót épített, de azt már kevesebben tudják róla, hogy ő volt az első, aki szőlőt ültetett és borászkodással kezdett foglalkozni, ahogy a Genezis kilencedik fejezetében írva van:
Noé, a földműves, szőlőt kezdett telepíteni. Amikor bort ivott, megrészegült és meztelenül feküdt sátrában. Kám, Kánaán atyja látta apja meztelenségét és elmondta két testvérének. Akkor Szem és Jáfet fogták a felöltőt, mindketten a vállukra terítették, háttal bementek és betakarták apjuk meztelenségét. Arcukat elfordították, így nem látták apjuk meztelenségét. Amikor Noé fölébredt részegségéből és megtudta, mit tett vele legkisebb fia, így szólt: „Legyen átok Kánaánon, legyen a legkisebb szolga testvérei között."
Kétségtelen, hogy itt Kámot súlyosan ítélik meg. Vajon ez azt jelenti, hogy bűn a másik embert meztelenül látni? Ha így értelmeznénk, akkor a szülőknek bűn lenne ruhátlanul mutatkozni gyermekeik előtt. Ha alaposabban olvassuk a szöveget, kiderül, hogy itt nem erről van szó: Kám látja, hogy apja szégyenletes állapotban van: részeg, meztelen és öntudatlan, ahelyett azonban, hogy betakarná, rögtön elmegy testvéreihez és „pletykálkodni” kezd. Testvérei azonban nem akarják, hogy apjuk részegségéből felébredve szégyenkezni kényszerüljön, ezért rá sem pillantva betakarja. Kámnak (és a bibliai logika szerint utódainak) nem azért kellett bűnhődnie, mert látta apja meztelenségét, hanem azért, mert azt felfedte, nyilvánosságra hozta testvérei előtt. Ha a naturizmusra akarnánk alkalmazni ennek a résznek erkölcsi tanítását, akkor talán a következőképpen fogalmazhatnánk: nem az a bűn, ha valaki meztelen, hanem az, ha valaki meglesi (kukkolja), esetleg fotót készít róla és azt nyilvánosságra hozza.

Leviticus – Ne tárd fel…
A meztelenségre vonatkozó legerősebb tiltás a Leviticus (Mózes III. könyve, Vájikrá) 18 fejezetében található meg. A parancs, amely a meztelenséghez kapcsolódik, különböző formában sokszor visszatér:
Senki ne közeledjék rokonához, hogy feltárja meztelenségét.
Ez látszólag arra vonatkozik, hogy a fejezetben felsorolt személyeket tilos meztelenül látni, azonban a szövegkörnyezetből kiderül, hogy itt a „meztelenség feltárása” alatt a szexuális kapcsolatot is jelentő házassági tilalmakat fogalmaznak meg. A zsidó fordítás (Dr. Bernstein Béla) ennek megfelelően kissé eltérően is fogalmaz:
Senki közületek bármely vérrokonához ne közeledjék, hogy fölfedje szemérmét.
Mindemellett azonban megemlítendő, hogy itt a meztelenséget egyértelműen a szexualitáshoz kapcsolják, ráadásul tiltó parancs formájában.

 





Sámuel könyve – Dávid tánca

A ruhátlan állapotról szóló bibliai részek közül talán ez a legérdekesebb. Dávid király miután meghódította Jeruzsálemet és királysága fővárosává tette, az Úr ládáját (másképpen a Frigyládát) is oda vitette. Nagy ünnep volt, nem csoda, hogy Dávid rendhagyó cselekedetre szánta rá magát (Sámuel második könyve, 6. fejezet):

S táncolt is Dávid - teljes erejéből - az Úr előtt, közben egy vászon efod övezte.

Az „efod” egy nagyon egyszerű, valamit alig takaró szakrális ruhadarab volt. A Bibliában, ellentétben pl. az ókori görög kultúrával, a szakralitás és a meztelenség kizárta egymást, pl. a levitáknál (papok) előírás volt, hogy nadrágot kell viselniük mikor belépnek a szentélybe „Így nem vonnak vétket magukra és nem lakolnak halállal.” (Exodus 28. fejezet) Dávid viszont gyakorlatilag meztelenül táncolt, s a Biblia nem tesznek neki ezért szemrehányást… De ha a szent írók hallgattak is, Dávid felesége, Michal nem tett lakatot a szájára:

Amikor azonban az Úr ládája bevonult Dávid városába, történt, hogy Saul lánya, Michal kinézett az ablakon. Amikor meglátta, hogy Dávid király ugrál és forog az Úr előtt, szívében megvetette. (…) Amikor Dávid hazatért, hogy családját is megáldja, Saul lánya, Michal, Dávid elé lépett, s azt mondta: „Milyen tiszteletre méltó módon viselkedett ma Izrael királya, amikor szolgái szolgálóinak szeme láttára levetkőzött, ahogy csak a csőcselékből szokott valaki levetkőzni!" Dávid így válaszolt Michalnak: „Az Úr előtt táncoltam! Az Úr életére, aki engem atyád és egész háza helyett kiválasztott, s megtett fejedelemnek az Úr népe, Izrael fölött: Az Úr előtt igenis táncolok. Sőt, még jobban megalázkodom, mint most, akkor is, ha a te szemedben megvetésre méltó vagyok is. Mert a szolgálók körében, akiket említettél, azok körében tiszteletet váltok ki."

Ebből a kis kiegészítésből több dolgot is megtudhatunk. Az első, ami jelen írás szempontjából talán kevésbé lényeges, hogy Dávid király a meztelenséget részben vagy egészben alázatból vállalta. A második, hogy Michál (aki Dáviddal ellentétben, királyi családból származott, hiszen az apja, Saul, Izrael első királya volt) utal arra, hogy a „csőcselék” körében nem volt szokatlan a ruhátlanság. S a harmadik tanulság, hogy a meztelenség terén a férfiak kezdeményezőbbek mint a nők – s ezt visszaigazolja az a tapasztalat is, hogy a családokon belül általában a férj próbálja rábeszélni a naturizmusra a feleséget, míg ennek fordítottja jóval ritkább… Úgyhogy férfi olvasóim megnyugodhatnak: bő háromezer évvel ezelőtt sem volt nagyon másképpen (és a helyzet azóta sem változott sokat).

 





A test szépsége az Énekek énekében

Az egyik leginkább zavarba ejtő könyv a Bibliában (bár sok könyv pályázhatna erre a címre) az Énekek éneke. Formája szerint szerelmi versciklus, zavarba ejtően erotikus részletekkel, a szexuális érintkezés költői, ámde realistán pontos leírásával. A vallásos emberek a könyvet Isten és az Ő népe (olvasótól függően a „népen” Izráélt vagy a keresztény egyházat értve) kapcsolatának ábrázolásának, az egyik legfontosabb bibliai könyvnek tekintik: „Az egész világ nem ér annyit, mint az a nap, amikor az Énekek adatott Izraelnek. Mivel ha a Szent iratok szentek, akkor az Énekek éneke a Szentek Szentje” (ahogy rabbi Akiba mondta). Teológiailag kétségtelenül ez az értelmezés a helytálló, de minden írásmagyarázat alapja, hogy az egyes szövegeket több síkon kell értelmezni („Egyet szólt az Isten, két dolgot értettem belőle”, ahogy a 62. zsoltár mondja), így talán senkit sem bánt meg, ha az Énekek énekét is a testhez való viszony szempontjából elemezzük (Naftali Krausz is kiemeli, pont e könyv kapcsán, hogy „végső fokon az Írásvers nem veszíti el eredeti, szó szerinti értelmét”). A könyvet a hagyomány szerint Salamon király szerzette, míg mások egyes perzsa szavak alapján (pl. pardesz), a második szentély idejére teszik keletkezését, de elfogadott az a nézet is, hogy a nép ajkán született, pontosan meg nem határozható időben.

Az első, ami ezzel a könyvvel kapcsolatban feltűnik, hogy mindenfajta álszemérem nélkül (de nem szemérmetlenül) foglalkozik a testi szépséggel:

De szép vagy, kedvesem, igen szép vagy! Szemeid, mint a galambok a fátyolod mögött. A hajad, akár a kecskenyáj, amely leereszkedik Gileád hegyéről. Fogaid a megnyírt juhokhoz hasonlók, amelyek éppen most hagyják el az úsztatót: mind ikreket ellenek, és még egyikük sem vesztette el fiát. Az ajkad, mint a karmazsin szalag, a csacsogó szád szeretni való. A halántékod, akár egy gránátalmagerezd a fátyolod alatt. Dávidnak tornyához hasonlít a nyakad, amit kőből való bástyák díszítenek; ezernyi pajzs függ rajta, megannyi hősi pajzs. A két melled, mint a gidák, a gazella ikrei, amelyek ott legelnek a liliomok közt.

Feltűnő, hogy a test tetszetős részeinek felsorolásánál nem kerülgeti a külső nemi sajátosságokat, de nem időz rajtuk hosszabb ideig sem: természetesnek veszi, hogy a mell ugyanolyan része a szépségnek, mint a száj vagy a nyak. Életmódbeli sajátosságra utal a következő rész:

Aludtam, de szívem ébren volt. Hallga! Szerelmem kopog (és azt mondja): Nyisd ki az ajtót, húgocskám, kedvesem, galambom, gyöngyöm! Mert a fejemet belepte a harmat, az éjszaka párája a fürtjeimet. Már levetettem a ruhám, hogy vegyem fel újra? Lábamat megmostam, s most beszennyezzem?

Talán arra utal az idézett szöveg, hogy szokásban volt, hogy ruha, de legalábbis felsőruházat nélkül aludtak akkortájt az emberek. Ismerve a korabeli lakásviszonyokat, ez azt is jelentette, hogy házon belül ruhátlanul mutatkoztak egymás előtt az ott lakók. Végül egy kis kitérő; egy csúfolódás és az arra adott válasz:

Van egy kis húgunk, még kicsi, melle sincs. Mit tegyünk húgunkkal, hogyha majd megkérik? Hogyha fal, építsünk fölé ezüsttetőt, ha ajtó, takarjuk el cédruspalánkkal. Fal vagyok, és a melleim, mint a tornyok...

Nos, ezen pár sor dévajsága is arra utal a szememben, hogy a Biblia igazán nem tartja sem a testet, sem a nemiséget szégyellnivaló témának…

Izajás – a meztelenség próféciája

Izajás (Jezaja, Ézsaiás) próféta idején a dávidi királyság megszűnt létezni: két részre szakadt, az északi rész először elpogányosodott, majd elvesztette függetlenségét, a déli rész, Juda, pedig válságba került, s egyre erősödtek azok a hangok, hogy a környező nagyhatalmak jobban tudnák biztosítani a megmaradást, mint a szigorú egyistenhit. Ekkor…

…az Úr hallatta szavát Izajás, Ámosz fia által. Azt mondta neki: „Eredj, oldd le derekadról a szőrköntöst, és vedd le lábadról a sarudat." Amikor megtette, és köntös meg saru nélkül járt-kelt, így szólt az Úr: „Amint szolgám, Izajás három esztendeig köntös és saru nélkül járt, hogy jel és előkép legyen Egyiptom és Kus számára, éppen úgy fogja az asszírok királya elhurcolni a foglyul ejtett egyiptomiakat és a rabságba jutott kusitákat, az ifjakat és az öregeket egyaránt, köntös meg saru nélkül, meztelen alféllel, Egyiptom gyalázatára. Akkor majd megrémülnek és kiábrándulnak Kusból mind, akik benne bizakodtak, és Egyiptomból is, amellyel kérkedtek." (Izajás 20. fejezet)

A korabeli öltözködési szokások ismeretében, valamint a későbbi versekből kiderül, hogy a parancs a tényleges ruhátlanságra vonatkozott – először és utoljára a Bibliában. Egyértelmű, hogy itt a meztelenség negatív értelemben, mint a kiszolgáltatottság, a megalázottság, a nyomor és a szegénység szinonimája jelenik meg – de az is kétségtelen, hogy nem jelenthet bűnös állapotot. Az Úr ugyanis sokfajta furcsa tettre utasíthat egy prófétát (pl. prófétai dimenziói lehetnek egy ingatlanügyletnek is), de a kor felfogása szerinti bűnös dologra sohasem.

Ezekiás – hasonlat a meztelen leányról

Ezekiás (16. fejezet) egy helyen Izraelt a mezőre kitett gyermekhez hasonlítja, akivel senki sem törődik, csak az Úr, aki így szól hozzá:

„Maradj életben és növekedj, mint a mezők virága!” S fejlődésnek indultál, felnőttél és eljutottál az érettség koráig. Kebled kifejlődött és szőröd kinőtt. De teljesen ruhátlan voltál. Akkor elmentem melletted és megláttalak. Elérkezett az időd, a szerelem ideje. Rád terítettem köntösömet, s befödtem mezítelenségedet. Megesküdtem és szövetséget kötöttem veled - mondja az Úr, az Isten -, és az enyém lettél.”

A történet azonban itt nem ér véget:

„Arany és ezüst lett az ékességed, bisszusba, selyembe és pompás ruhába öltözködtél. Lisztláng, méz és olaj lett a táplálékod, egyre szebb lettél, és eljutottál a királyságig. Hírnevet szereztél a népek körében szépségeddel, mert tökéletes volt amiatt a pompa miatt, amibe öltöztettelek - mondja az Úr, az Isten. Ám te elbíztad magad szépséged miatt, parázna lettél; paráznaságra adtad magadat minden arra menőnek, hogy az övé légy.”

A példázat értelme egyértelmű: Izraelt, amely Egyiptomban rabságban élt, Isten választja ki, teszi szabaddá és kiválasztottá a népek között, de az inkább a bálványimádást (bibliai nyelvezettel a paráznaságot) választja. A történetnek azonban van egy lélektani oldala is: a gyermeké, aki úgy nő fel ruhátlanul, hogy nem is gondol arra, hogy a pőreségnek érzéki jelentése is lehet. Azonban amikor felöltözködik, ékszerekkel díszíttetik feltámad benne a hiúság és kihívóan kezd viselkedni. Ez is visszaigazolja nem egy naturistának a tapasztalatát: a szexualitás az első felvett ruhadarabbal kezdődik...

Fürdőzési szokások: Batseba és Zsuzsanna, régente és régen

Változtak az idők, változnak az erkölcsök és a szokások is. Dávid király idejében, ahogy erre már korábban is utaltunk, a meztelenség a köznép soraiban még nem számított kirívó viselkedésnek, ha nincs is bizonyíték arról, hogy nyilvánosan fürdőztek volna, de nagyon el sem rejtőztek, ahogy erről Sámuel második könyvének 11. fejezete beszámol:

Az egyik nap este felé történt, hogy Dávid fölkelt fekvőhelyéről és fölment királyi palotája tetőteraszára. A tetőről meglátott egy asszonyt, amint épp fürdött. Nagyon szép asszony volt.

TORJAY VALTER  - Zsuzsanna.jpg
 




A történet későbbi része, melyben a házasságtörés és gyilkosság keveredik, a meztelenség korabeli megítélésének szempontjából irreleváns. Érdekes viszont összevetni a későbbi fürdőzési szokásokkal, melyről Dániel könyve (13. fejezet) számol be:

Egy nap aztán történt, hogy Zsuzsanna bement a gyümölcsösbe, mint a többi napokon is szokott, de csak két szolgálója kísérte. Meg akart fürdeni a gyümölcsöskertben, mert nagy hőség volt. Senki se volt ott, csak a két vén, akik elrejtőzve lesték. A lányoknak meghagyta: „Hozzatok nekem olajat és kenőcsöt! Aztán zárjátok be a kert kapuját, hogy megfürödhessem." Eleget is tettek a parancsnak és bezárták a kert kapuját. Majd a hátsó kapun is kimentek a kívánt dolgokért. Nem is sejtették, hogy a vének benn rejtőzködnek.

susanna_large.jpg
Batseba.jpg
 




Természetesen nehéz két esetből általános következtetéseket levonni, de lélektanilag elképzelhető, hogy a két részlet tipikus magatartásformákat ír le. Batseba Jeruzsálemben élt, az izraeliták fővárosában, saját közegében. Zsuzsanna a gálutban, idegen földön és népek között, diaszpórában. S a valóságtól nem elidegenedett tapasztalat, hogy mindenki könnyebben vetkőzik le a saját territóriumán, mint idegen helyen, ellenséges közegben – saját korunkban ez a kérdés a hivatalos, az eltűrt vagy a vad naturista helyekkel kapcsolatban merül fel. Könnyebben vetkőzünk le egy olyan közegben, ahol mindenki pőre, mint ott, ahol egyszerre vannak textilesek és naturisták – s egy ruháktól szabadon töltött nap után néha csak akkor vesszük észre csupaszságunkkal, ha barátaink már felöltöztek. S van-e erkölcsi tanulsága a két történetnek? Talán csak annyi, hogy a Biblia egy rossz szót sem mond a fürdőzőkről, de az őket meglesőkre egyik esetben sem várt túl szép jövő (kukkollók vigyázzanak!).

Makkabusok könyve – szabad-e meztelenül sportolni?

A következőkről a katolikus Biblia számol be. A görög kultúráról szép képek élnek tudatunkban. Bölcs, sétálgató filozófusok, fehérmárvány szobrok és templomok, merengő férfiarcok, tiszta ruhájú asszonyok, ligetek, bölcsesség, istenek, nem nagyság, de emberi mérték… Az ókori zsidóságról szép képek élnek emlékünkben. Büszke, Istenért és hazájukért halálra kész férfiak, erkölcsös asszonyok, eltiportak, de nem alávetettek, a Templom, amit kétszer építettek és kétszer lerontottak, a hit, amit minden ellenére és mindenen túl megtartottak… De ritkán gondolunk arra, hogy ez a két nagy, szép és nemes civilizáció egyszer találkozott, a Makkabeusok (Makkabák) korában, s az együttélés nem volt harmonikus… Amint a történelemkönyvekből tudjuk, Nagy Sándor meghódította az akkor névleges függőségben élő Palesztinát, halála után meg vezérei örökölték és osztották fel maguk között birodalmát. Bár politikailag véres idők jöttek, de Izrael része lett a görög világnak, minden áldásával és hátrányával. A görögök bölcsek voltak: tudták, hogy csak karddal nem lehet leigázni egy népet. Örök tanulság: gazdasági eszközökkel jobban le lehet igázni egy nemzetet, mint fegyverrel, de a gazdasági gyarmatosításnál is eredményesebb, ha a kultúráját veszik el. A szokásos eszköz – a Templom megszentségtelenítése, gyilkolás, megszégyenítés – nem maradt el, de egy új módszert is bevetettek: a divatot. A görögös életmódot, ami a fiatalok szemében vonzóbb volt, mint az ősi szokások. Jázon, aki a görögök kegyéből került uralomra, a következőket tette (Makkabeusok második könyve, 4. fejezet):

Mihelyt átvette a hatalmat, Jázon nyomban bevezette testvéreit a görög életmódba. Megszüntette a királyi előjogokat, amelyeket a zsidók Eupolemosz apja, János által szereztek. (...) Így megszüntette a törvényes rendet, és új, törvényellenes szokásokat vezetett be. Szándékosan épp a vár alatt létesített gyakorlóiskolát (…). Így Jázonnak, ennek a főpapnak nem tekinthető istentelen embernek a mérhetetlen elvetemültsége folytán felvirágzott a hellenizmus, és gyökeret vertek az idegen szokások. A papokat nem érdekelte többé az oltár szolgálata, kevésbe vették a templomot és elhanyagolták az áldozatot. Inkább a gyakorlótérre siettek, hogy ott részt vegyenek a törvényellenes játékokban, amikor csak elhangzott a felszólítás a diszkoszvetésre. A hazájuk nyújtotta megtiszteltetés nem jelentett nekik semmit, de a görög kitüntetéseket igen sokra tartották.

Az említett játékokat, görög szokás szerint az istenek tiszteletére rendezték, így az azokon való részvétel összeegyeztethetetlen volt a zsidó hittel – de ezen túl gyakorlati nehézséget is okoztak. Ugyanis a versenyeken, görög szokás szerint meztelenül kellett részt venni, s az asszimilálódó zsidók szégyellték körülmetéltségüket, ezért a körülmetélés is kiment a divatból (Makkabeusok első könyve, 2. fejezet). De a probléma itt sem magával a ruhátlansággal volt, hanem magával a pogány játékokkal, illetve azzal, hogy nem voltak képesek elfogadni a testüket, hanem egy tőlük idegen szépségideálhoz akartak hasonulni. Tanulság? Talán csak ennyi: a természetes meztelenség, a naturizmus azt is jelenti, hogy a saját testünkkel is harmóniában élünk, mert ha ez hiányzik, a lelkünkkel, önképünkkel és a világgal sem tudunk békére hangolódni.

Meztelen volt-e Jézus a kereszten?

A kereszténység leggyakoribb képe a keresztfán függő Jézusé, akit hol ágyékkötőben, hol anélkül ábrázolnak. Bár a meztelenség bibliai megítéléséhez ez a kérdés nem kapcsolódik szorosan (hiszen nem önkéntes ruhátlanságról van szó), érdekes megvizsgálni ezt a kérdést is. A Biblia, János evangéliumában ugyanis csak ennyit mond:

Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve.

Nem derül ki a szövegből, hogy hordott-e más ruhát a köntöse alatt (amit utoljára említ a szöveg, mint az utolsó elvett ruhadarabot), de Márk evangéliuma alapján valószínűsíthető, hogy a köntös alatt nem viseltek mást (Egy ifjú mégis követte, meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet és meztelenül elfutott. – 14. fejezet – azonban ez a rész nem jelent egyértelmű bizonyítékot, hiszen más öltözködési szokások vonatkozhattak a felnőtt, teljes jogú férfiakra és a fiatalokra), így lehetséges, hogy Jézust valóban meztelenül feszítették keresztre. Más oldalról viszont egyes történészek azon a véleményen vannak, hogy a rómaiak, hogy tiszteletben tartsák a zsidók érzékenységét (akik, feltételezhetően a görög hódítás óta – lásd a Makkabeusok koráról írtakat –, kerülték a meztelenséget), a keresztre feszítettekre ágyékkötőt adtak. Jézus esetében ezt még az is alátámasztja, hogy Pilátus, a feljegyzések szerint, bár halálra ítélte, mégis tisztelettel viseltetett Jézus iránt (lásd a kihallgatás körülményei, a Jézus feje fölé elhelyezett tábla). Érdekesség, hogy a Jézus szenvedéstörténetét ábrázoló filmek közül, tudomásom szerint, egyedül az Utolsó megkísértésben szerepel Jézus ténylegesen ruhátlanul, bár tekintetbe véve, hogy még Ádámot és Évát is inkább szerepeltetik testszínű kezeslábasban, talán nem meglepő. A korabeli ábrázolások sem adnak eligazítást ebben a kérdésben. A korai keresztény századokban nemigen ábrázolták a megfeszítést, vagy ha igen, akkor csak figuratívan a részleteket nem bemutatva (pl. Gáza II-III. század). Az első domborműveken Jézust ágyékkötőben ábrázolják, de nem a mai szobrokon megszokottban, hanem inkább a sumo-birkózók ágyékkötőjére emlékeztetőben. Kevésbé ismert tény, de már az első századokban megindult a keresztényellenes propaganda, s ennek egyik emléke az a „grafiti”, amelyen egy keresztényt, egy megfeszített ember testű de szamárfejű lényt imádva ábrázolnak – bár az ábrázolás igencsak elnagyolt, de a korabeli vulgáris művészetet ismerve, valószínűsíthető, hogy a képen ágyékkötő szerepel. Természetesen felmerül a kérdés, hogy nem a tisztelet jele volt-e, hogy nem akarták Jézust megalázottan, teljesen pőrén ábrázolni, esetleg nem a pogány, gyakran ruhátlan istenektől való különbséget akarták ezzel hangsúlyozni? Természetesen lehetséges, de ennek ellentmond, hogy Jézust gyakran ábrázolták ruhátlanul (ez a gyakorlat gyakorlatilag a protestantizmusig fennmaradt), de nem a passió, hanem a megkeresztelkedésének bemutatásánál (mint köztudomású, Keresztelő Szent János és az első keresztények az „élő” vízben és nem a mikvéhez hasonlatos medencékben kereszteltek – ez csak a későbbi századokban vált szokássá). A rendelkezésre álló információk alapján egyik változatot sem lehet teljes mértékben kizárni.

Péter úszása

János evangéliumának vége felé (21. fejezet), a feltámadás elmondása után szerepel a következő történet:

Jézus újra megjelent a tanítványoknak, ezúttal Tibériás tavánál. Így jelent meg nekik: Együtt volt Simon Péter, Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, s még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Veled tartunk” - felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De akkor éjszaka nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a tanítványok nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” - felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét - mert neki volt vetkőzve -, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával.

Naturista szemmel nem kis mértékben zavaró a történet, hiszen Péter csak úgy mer megjelenni Jézus előtt, hogy ruhát vesz magára, s különös módon így úszik ki hozzá – ez esetlegesen arra utal, hogy nem mert meztelenül megjelenni előtte. Azonban Péter viselkedéséből kiderül, hogy itt nem arról van szó, hogy a ruhátlan (itt „nekivetkőzött” – azaz nem derül ki, hogy a teljes, naturista értelembe vett meztelenségről van-e szó) állapot bűnös lenne, hiszen akkor nem úgy tartózkodott volna barátaival munka közben, hanem arról, hogy a föltámadt Jézusban megismert isteni személyt többlet ruházat felvételével akarta megtisztelni, ahogy az Exodus is előírta.

Összefoglalás
Ezzel a kis (talán nem haszontalan) válogatással arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a Biblia a testet nem tartja szégyellnivaló dolognak, sem a ruhátlanságot, még közösségi formában sem tartja eleve bűnös tettnek. Ellenben a legtöbb, a meztelenséggel foglalkozó vers mégis negatív értelemben beszél erről az állapotról: a megalázottság, szegénység és a védtelenség szinonimájaként használja – ezzel azonban nem a test fedetlenségéről mond rosszat, hanem az általa leírni kívánt állapotról. Mindezeket figyelembe véve csak annyit szerettem volna mondani, hogy megítélésem szerint a naturizmus nem összeegyeztethetetlen a Bibliában foglaltakkal, sőt a testhez való természetes viszonnyal annak gondolkodásmódjába illeszkedik.

Délegyházi Vándor írása (2006.)

 

Harmónia



Valaki egyszer azt mondta, hogy a naturizmus nem más, mint a harmónia. Harmónia, önmagunkkal, a többi emberrel és a természettel.

Önmagunkkal... A kisgyermekeknek még nem jelent problémát, hogy elfogadják magukat. Amikor közösségbe kerülnek, óvodába, vagy iskolába, amikor a szépségideált már a reklámok és a barbi-világegyetem nyújtja, akkor már kezdik önmagukat összehasonlítani az elérhetetlen, mesterséges ideálokkal. Kamaszkorban, a testi változásokkal a diszharmónia csak fokozódik. S korunkban, amikor a világ a kamaszkort halálig tartó állapotnak tartja (elvárja, hogy egy ötvenéves nő is ugyanazokkal az adottságokkal rendelkezzék, mint egy tizenéves), az emberek (talán a nők többen) mindvégig elégedetlenek maradnak testükkel, pedig az évek nem rombolják, csak más és más értelmet adnak a testi szépségnek. A naturizmus segít ezt a feszültséget feloldani. Mert amikor az utolsó ruhadarabot is levesszük magunkról, meztelenekké válunk. Ízlelgessük ezt a szót! Mez-telen. Mez, jelmez, alakoskodás, hogy másnak akarunk látszani, mint amik valójában vagyunk. Nincs kísértés a férfiaknak, hogy az övcsatot eggyel szorosabbra húzva sportosabbnak tűnjenek, nincs a hölgyeken dekoltázs, vagy tanga, hogy a férfiszemeket a "legnőiesebb" tájékokra vezesse. Nincsenek macsók, se vampok, csak emberek: nők és férfiak. Fiatalok, öregek, sportosak és pocakosak akik mernek takargatás nélkül önönmaguk lenni. Igaz, néha a naturisták között feltűnnek nudisták is, akik nem a harmóniát, hanem csak a ruhátlanságot keresik. Férfiak, akik háromdimenziós peepshowban érzik magukat, s mohó szomjjal próbálják magukba inni a máshol takart női bájakat. Nők, akik a teljes ruhátlanság mellett is gondosan sminkelik magukat, s vastag rúzzsal hívják fel magukra a figyelmet. De ők vannak kevesebben, s azt hiszem, hamar kikopik belőlük ez a szerepjáték, s előbb utóbb felfedezik, hogy a mezítelenség harmóniája sokkal többet ér, mint a felkeltett szexuális vágy. Mert nem igaz, hogy a "nudira" csak bombázók és atlétatestű férfiak járnak. Vannak olyanok is közöttük, de nem ez a jellemző. Amit viszont statisztikailag nem lehet kimutatni, de mégis igaznak érzem, hogy a naturista közösségben sokkal több mosolygós arcot látni.

A többi emberrel... Aki meztelen, az egyben védtelenebb is, hiszen tudjuk, hogy a másik teljes testi valónkat, a minket körülvevő napi látszatokból szőtt leplek nélkül láthat. De ez a védtelenség, egy kívülállónak talán furcsa módon, nem agresszivitást szül, hanem éppen ellenkezőleg, nyitottságot: hiszen látom hogy a másik is ugyanolyan védtelen, mint én, s ha egyszer testem titkai nyitottak előtte, miért ne forduljak felé nyitott lélekkel? De talán ez így túl bonyolult. Talán egyszerűbb felidézni a hosszú, éjszakába nyúló beszélgetések emlékét a hatszögű házak előtti asztalkák mellett. Vagy azt, hogy aki először jön Délegyházára, azt is barátságosan köszöntik, s ettől úgy érzi, hogy hazaérkezett. Olyan szép ez, hogy nem is lehet igaz! Valóban, mi naturisták is emberből készültünk, ráadásul magyarok is vagyunk, mint súlyosbító körülmény, köztünk is vannak viták és feszültségek, de talán abban különbözünk a többiektől (legalábbis szeretném ezt hinni), hogy ezeken túl tudunk lépni. Nem az udvariasság mondatja velem, hogy köszönöm a honlap készítőjének (elsősorban Rózsának, a spiritus rectora volt e vállalkozásnak) és az elnök úrnak, hogy a korábbi ellentéteket fel tudták oldani, s ezt a honlapot a délegyházi naturisták közös vállalkozásává tudták tenni. Mert gyönyörű ez a honlap, de a legszebb nem a külalakja, hanem az, hogy azok, akik korábban sok mindent másképpen tudtak csak elképzelni, s ennek hangot is adtak, most együtt tudtak dolgozni. Harmóniában. Talán ez a béke kiárad és általánossá válik a néha megosztott naturista közösségben is. S ha visszanézünk az elmúlt évre, s soroljuk, milyen élményekkel gazdagodtunk, be kell vallanunk, hogy nem eggyel. Mintha idén több és gazdagabb rendezvény lett volna, mint tavaly, mintha kevéssel többen jelentek volna meg ezeken, a mostoha időjárás ellenére, mintha mélyült volna a harmónia, a békesség az emberek között. Naturista újjászületés? Nagy és nehéz kérdés, hiszen mindannyian emlékezünk arra, hogy a nyolcvanas években hányan mártóztak meg a szabadság mámorító érzésében, de milyen kevesen őrizték meg magukban ezt a lelkesedést. Túlnézve azonban a szigorú statisztikai adatokon (talán jó, talán nem, nem tudni róluk), lehetetlen nem észrevenni, hogy az MNE és a többi szervezet keretében mennyi új naturista programot szerveznek, s ha ezzel nem is szélesül, de mindenképpen mélyül a naturizmus Magyarországon.

A természettel A nyáron Délegyházán jártam. Csúf idő volt előző nap, az időjósok nem sok jóval biztattak, alig lézengtek néhányan a telepen. De talán éppen ezért, jobban tudtunk egymásra és a természetre is figyelni. A fűszálakra, amiket nem simítottak a földre emberi talpak, madarakra, akiket senki sem zavart meg énekükben, a vízre, amit csak a nyári szellő fodrozott. Régebben azt mondták, hogy a naturista strandokat az különbözteti meg a többitől, hogy nálunk nincsenek eldobált csikkek, szétdobált sörösüvegek, hangosan ordítozó táskarádió (mert ne felejtsük, hogy a zajszennyezés ugyanolyan szemét, mint a többi, csak éppen olcsóbban meg lehetne szüntetni)? Vajon ezt még ma is mondják, mondhatják rólunk? Nem tudom külső szemmel nézni magunkat, azt hiszem ehhez már túl régóta élem ezt az életmódot. Talán nem is akarom látni, hogy néha a Telepen is talál az ember szemetet, s ez legalább annyira fáj, mint az, ha a fülünk hallatára perverzeknek nevezik a naturistákat. Persze, ha nem is látjuk lelki szemeinkkel ezeket, a testi szemekkel igen, s kidobjuk ? de hol vannak azok az idők, amikor nem csak a ruhára, hanem a hulladékra is vonatkozott a "sehol semmi"? De ezek csak az árnyak, a valósság, amit megélünk más. Eggyé válni a napfénnyel, a simogató szellővel, a lágyan ringató vízzel. Sehol sincs olyan meleg és simogató nyáresti szellő, mint itt. Délegyháza ilyen szempontból csodálatos hely. Hatalmas terület, ahol az ember nyugodtan el tud sétálni olyan helyekre, ahol csak a természet öleli körül, ahol kicsit egyedül lehet a gondolataival és a környezettel. Sok csodálatos naturista helyet ismerek, sok helyen kiváló a társaság, gyönyörű a táj, de sehol máshol sincs erre lehetőség.

A béke és a boldogság kis szigete a világban.

Délegyházi Vándor írása (2005. október 20.)

9.jpg
8.jpg
7.jpg
6.jpg
5.jpg
4.jpg

Halottak hetében járunk



Kint már fagy éjszaka, s bennünk már csak a nyár emléke tartja a meleget, s a reményt, hogy jövőre az első napsugarakkal egy új, szabad és természetesebb élet vár ránk. „Elzengett az őszi boros ének. Megfülledt már hűse a pincének. Szél s víz csapa csupasz szőllőtőre. Ludbőzik az agyagos domb bőre, elomlik és puha sárrá rothad, mint mezitlen teste egy halottnak.” (Babits Mihály: Ősz és Tavasz közt)

Ilyenkor az embernek végleg és könyörtelenül szembe kell néznie azzal, hogy elmúlt a nyár. Október elején néha még küzd a nap a közeledő téllel, időnként győztesnek látszik, s visszaidézi a nyári napok melegét: de halottak napján a kiszínesedett fák láttán csak múlt időben lehet idézni a pillanatot, amikor a sugarak millió tűvel égetik a bőrt.
Ahogy az ember a városban sétál, a hideg aszfalton, a hideg tekintetű emberek között, hihetetlennek tűnik, hogy létezik egy másik világ is: a ruhátlan szabadság nagy kalandja. Az irodában, ahol egész nap fojtogat a nyakkendő, s már a lázadás jelének számít a székre akasztott zakó, mesebeli világnak tűnik az a hely, ahol az ember ledobva összes holmiját szabadon vállalhatja magát: nem kell sem ruhával, sem üres szavakkal takargatnia önmagát.
Nem mondom én, hogy a november nem rejteget szépséget: egy kislány megy előttem az utcán, körbetáncolja nagymamáját, lábával kavargatja a faleveleket… De eszembe jut egy másik kislány, aki nagymamájával a vízparton játszott, s talán ugyanazzal a mozdulattal pancsolta lábával a vizet, mint most ez a másik a tarka lombtakarót. Emlékszem, a nagymamára: a haja ősz volt, dereka vastag, mellein nyomott hagytak a szoptatással telt évek… hogy érthetné meg valaki, aki nem naturista, hogy ennek ellenére mégis szép volt? Szép volt, nem, mint férfimagazinok örökifjú szex bálványai, hanem ahogy szép az élet: a születés, a szülés, a gyermekneveléssel töltött évek… Ebben a meztelen, ráncos bőrű testben mindez benne volt. Benne volt az örök nő. S amikor egy pillanatra elkaptam a pillantását, s megláttam milyen kedves, kortalan arca van, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne, ha öregkoromban majd egy ilyen asszony állna mellettem.
Véget ért a nyár, s ez igazából egy naturistának az év vége, nem pedig a tülkölős, petárdás szilveszter. Lelkében maga elé képzeli a térképet: hol járt ebben az évben, hol dobta le ruháit, hogy mártózott meg egy kicsit a szabadságban.
Valahol egy új helyet meglátogatni, mindig olyan, mint egy új szerelem. Ahogy először nézünk körül, keresünk helyet, ahol letelepedünk, ahogy kicsit szégyellősen, mutatjuk meg magunkat a napnak és a szélnek, ami ugyanaz, mint eddig, mégis ismeretlen, valahogy felidézi annak emlékét, amikor kamaszkorunkban először kísértünk haza egy lányt, s kerestük ügyetlenül a szavakat, amivel rejtve de mégis érthetően szerelmet vallottunk.
Idén boldog ez az emlékezés: új területeket derítettem fel, új barátokat szereztem. Kolumbusz a börtönben nem gondolt vissza akkora derűvel az Indiákra, mint én most a papírszagú irodában azokra az emberekre, akiket ezen a nyáron megismertem. Nem mindegyiknek tudom a nevét, de emlékszem mosolyukra, amivel soha nem látottan, de mégis ismerősen köszöntöttük egymást. Mert akárhány nőt láttam, ez maradt meg bennem: nem keblének alakja, nem csípője vonala, nem az, hogy amit költők titkos kertnek neveznek, igazította-e vagy hagyta természetes szépségben, hanem csak az, hogy tudott-e szépen mosolyogni. S ha igen, akkor ez a mosoly volt az a kincs, amit a szívemben érdemes volt elraktározni. S ha férfit ismertem meg, baráti kézfogását őriztem meg magamban, s nem azt, hogy irigyelnem kellett volna testi adottságaiért. Illetve egy irigységérzet mindig maradt bennem: ha megláttam makulátlanul csoki barna bőrüket, s utána saját testemre pillantva meg kellett állapítanom, hogy több fehér folt van rajta, mint azokon a térképeken, melyekkel a konkvisztádorok új világokat indultak meghódítani.
Idén kicsit keserű is volt ez az emlékezés: jártam néhány helyen, ahol először kóstoltam meg félig titokban a meztelenség örömét. Folyó és tóparton, ahol akkor még teljes természetességgel fedték fel ruhátlanságukat egymás előtt az emberek. Ahol néha a ruhátlanok, néha fürdőruhások voltak többségben, de mindig olyan összevisszaságban, hogy Hamupipőke galambjai sem tudták volna különválasztani őket. Akkor ez volt a természetes. Aki ruhában volt, nem kiáltott „távozz tőlem sátánt”, ha mellette valaki a legintimebb ruhadarabjaiból is kibújt. Ahol egy fiatal lány gyermeki ártatlansággal bonthatta ki testét burkából, nem kellett félnie, hogy a mellette állók férfivággyal falják szemükkel. Ha valaki ruhában vagy anélkül odafordult pár szóra egy napfénybe öltözött fürdőtársához, nem kellett rendreutasításra számítania. Emberek voltunk, ki meztelen, ki ruhás, de el tudtuk fogadni egymást. Ma már mutatóban sem maradt naturista ezeken a helyeken. Vagy ha néha fel is tűnik egy-egy, vagy félve pillant körbe, mint aki halálos bűnt követ el, vagy éppen ellenkezőleg: kevély kihívással mutatja körbe meztelenségét, hogy megmutassa, hogy igenis férfi ő, vagy igenis nő, akire nem csak szabad, hanem kötelező is a vágy tárgyaként nézni. S ez már nem csak a ruha-pártiakat zavarja, hanem azokat is, akik egyébként természetesnek tartják, hogy szégyenérzet nélkül tárják ki magukat a napnak és a víznek.
De Délegyháza megmaradt, s a ruhátlanság = béke egyszerű képlete ott még mindig él. Ha lassan el is tünedeznek a régi szokásjogon alapuló naturista helyek, a naturista fővárosban minden a régi. Legalábbis, ha akarjuk, mindent a réginek láthatunk. Itt még mindig tegeződnek az emberek, s a viszályok hírei szertefoszlanak, amikor először öleli körül bőrünket a tó simogató vize. Persze, néha hallja az ember, hogy régi barátok eladták jurtáikat, hogy a szövetségen belül viták lángolnak és hunynak is ki, de mindez nem közelebbi, mint a Tigris folyó mellől érkező háború hírei.
Hadd ne gondoljunk most ezekre a súrlódásokra. Hadd maradjon meg inkább meg emlékezetünkben az a pillanat, amikor a régen látott ismerősök arcon csókoltak, hadd maradjon meg a férfiak erős kézfogása, a baráti borospohár, mely egy óra alatt csúszik csak le, de ezernyi szót bátorít. Hadd maradjon meg inkább annak a kisgyermeknek a kacagása, aki nagymamája mellett pacskolta a vizet, a mosoly, amivel vadidegenek fűszerezték a szervuszt.
Mert kint már fagy éjszaka, s bennünk már csak a nyár emléke tartja a meleget, s a reményt, hogy jövőre az első napsugarakkal egy új, szabad és természetesebb élet vár ránk.

S ahogy Gejza barátom mondaná: addig is Süssön Ránk a Nap! SRaN!

Délegyházi Vándor írása (2004)

 

Képesszavak
Délegyházi Vándor beszámolója Szent István ünnepén

Érkezés

S újra elközelgettek a naturista napok Délegyházán, a ruhátlan szabadság talán legnagyobb ünnepe Magyarországon. Ilyenkor az ember másképpen közelíti meg a telepet: kicsit azok szívével is érez, akik évente csak ezekben a napokban látogatnak le: vajon kik lesznek itt a tavalyi ismerősök közül, vajon születnek-e újabb barátságok az ünnep alatt, vajon bővül-e újabb tagokkal a naturisták nagy családja. Ilyenkor még az út is más: türelmetlenebbül fogynak a kilométerek. Ilyenkor még azt is észreveszi az ember, ami felett egyébként elsiklik figyelme, vagy amihez már hozzászokott, s mindenben az újdonság varázsa rejlik.
Az úton poroszkálva így az is felötlik a vándorban: vajon hogy lehet, hogy az út hétről-hétre romlik, s egyre göröngyösebb lesz? S csak reménykedni tud, hogy az évfordulós látogatók nem fognak félúton elbizonytalanodni, hogy vajon jó úton járnak-e? Nem fordul-e vissza, hiszen akárhogy kutat emlékképeiben, nem emlékezik arra a poros földútra, ahol éppen vesződik?
De az út egyszer csak véget ér, s amikor feltűnik a kapu, nem szégyellem, úgy dobban meg a szívem, mint amikor az ember régi kedvesének ajtaján kopog.

Koncert

Fenyő Miklós ruhában volt, de a hallgatóság hangjáért cserébe megbocsátotta neki. Bár Délegyháza nem a Duna mellett van, de ez is csak egy mosolyogtató emlék, ami különösen kedvessé teszi a visszaemlékezést erre az estére.

Pálinkás becsület

Szent István ünnepének kezdetén, a régi jó szokások szerint, újra megindult a pálinkás kocsi, vidám zenével ébresztgetve a telep lakóit és látogatóit – koptatott szavak ezek, de annyira nehéz elmondani másképpen a hangulatot: ahogy pár méterenként megáll a kocsi, vadidegenek (már amennyire az egyik naturista idegen lehet a másiknak) kortyolják közösen az éltető nedűt, mely évről évre zamatosabbnak tűnik. Ilyenkor a kortynyi pálinka melengeti belülről az ember szívét, miközben a hűvös hajnali szellő simogatja a testét, körülötte pedig úgy mosolyognak és nevetnek az emberek, mintha régi jó barátok találkoznának újra.
A kocsisokat csak dicséret illeti: nem csak a teljes telepre, hanem még a visszaútra is jutott lélekforralóból, s bár a nap egyre magasabbra hágott, nem fáradtak el, mindenkinek megálltak, jó szívvel, jó szóval, jó zenével, jó korttyal kínálva meg. Becsülettel helyt álltak magukért: mindannyian súlyos népviseletben járták az útjukat, miközben körülöttük már mindenki meztelen volt, legfeljebb strandpapucsban és napszemüvegben – nos, ez az a teljesítmény, amiért szerintem a legmagasabb civil kitüntetés járna nekik. S hogy ne hagyjam említés nélkül a legifjabb körjáratost: a két pacit egy kis csikó is elkísérte: neki legalább akkora sikere volt, mint az üdvözlő pohárnak.

Széltelen lovasok

A napok alatt sok-sok sport, erő és ügyesség-fitogtató versenyre került sor, nehéz lenne róluk rendre beszámolni, de egy mellett nem mehetek el méltatás nélkül: a szörfösökről, akik szembeszállva a széltelenséggel (mert az a szellő, mely felüdít egy magamfajta szárazföldi patkányt, meg sem rezegteti a vitorlát), többször is nekivágtak a versenynek. Nem születtek olimpiai rekordok, de az a kitartás, amivel nem adták fel, hanem belekapaszkodtak a legkisebb légáramlatba is, csodálattal töltött el. Nem jegyezték fel az annalesek a futott időket, de jól érezték magukat, s kell ennél több?
Közben néhány fiatal strandlabdázott nem messze a szörfösök starthelyétől. Szemmel láthatólag nem versenyből, csak játszásiból, a maguk örömére. Sokan mentek el mellettük, szép számmal megálltak egy kicsit nézni őket, néhányan pár dobásra be is álltak közéjük – mások meg csak a találatokat számolták – vajon hány labda tévedt a belső tóba, s hány a nagyba? De nem bosszankodtak rajta, beugrottak utána, kihozták, megtörölték, folytatták, s jót nevettek hozzá – vajon ez a fiatalság, vagy pedig a naturizmus varázsa volt?
S számtalan verseny közül ki kell emelnem az erős emberek küzdelmét, ahol mindenki meglepetésére egy leányzó is beállt a sorba, különdíjat érdemelve.
A szépségversenyeknél a zsűrinek szokás szerint nehéz dolga volt, nem irigylem őket. A versenyek jó részénél, az időjárás viszontagságai miatt az indulóknak nehezebb dolguk volt – több volt a lelkesedés, mint a jó idő.

Emlékhely koszorúzása

Tavaly még az avatásról tudtunk beszámolni – idén már visszatértünk hozzá, s újonnan születő hagyományként koszorúztuk meg. Mert a tavalyi még csak egyszeri, az első alkalom volt, nem tudhattuk, hogy mivé fejlődik – de most ugyanolyan ünnepélyes volt ez is, s biztosak lehetünk benne, hogy ez az emlékezés is része lesz a délegyházi hagyományoknak.

Kenyérszegés, s amivel több

Nekem az ünnep csúcspontja az a pár perc, amit a Bermuda téren délben eltöltünk, még a szépségversenynél is fontosabb, pedig nagy szó, ha ezt egy férfiember mondja.
De miért is írtam azt, hogy ez több volt, mint a szokásos pár ünnepi szó és a falat kenyér?
Először, mert új szokásként kitüntetéseket adtak át a hazai naturizmusért küzdőknek. Nincs kétség benne, megérdemelték, de valahogy keserédes érzés volt hallani az indoklást. Vajon miért kellett az érdemek közül azt kiemelni, hogy felléptek az előző vezetéssel szemben? Miért nem inkább a jót, a békés építésben szerzett érdemeiket hozták fel?
Elpusztul az ország, mely nem becsüli meg, akik érte küzdenek, de boldogtalan az az ország, mely csak a harcokért oszt jutalmat.
Talán túl egyszerű a képlet, amit magamban megfogalmaztam: [b]meztelenség = béke[/b]. A naturizmusban nekem talán legfontosabb az a békesség, ami eltölti az embert Délegyházán, amint megszabadul a ruháitól és velük együtt a hétköznapokba szürkült kötöttségektől. Nem lett volna jobb az ünnepi pillanatokban megfeledkezni a régi küzdelmekről, s csak az építést ünnepelni? De ez a „keserédesből” csak a keserűség – az édes érzés, hogy olyanok kapták a kitüntetést, akik kétségtelenül megérdemlik.
A kenyérszegés pillanatai azonban bőségesen kárpótoltak ezekért a borúsabb gondolatokért. Nem lehet leírni azt a pillanatot, amikor elkezdik osztani a kenyérdarabkákat, s hirtelen mindenki ott tömörül a színpad előtt. S bár a népsűrűség megközelíti a közhasznú járművekét, s a szúfoltságban egymáshoz tömörülnek a testek, mégis senki sem türelmetlen, senki sem lökdösődik, mindenki kivárja sorát, inkább maga elé engedi a másikat, mintsem tolakodna. Idén ráadásul kétszer is sorba kellett állni: nem csak a kenyeret, hanem az azt átkötő nemzetiszín szalagokat is feldarabolták, s kiosztották. Nagyon jó ötlet volt, hogy nem csak a szép emlékekkel, hanem ezekkel a kis zászlócskákkal gazdagodva hagytuk el a teret.
S bár ez még csak az ünnep második napja volt, hadd búcsúzzam el ezzel a lélekemelő pillanattal Délegyházáról, kicsit összegezve a történteket.
Sokan voltunk, s bár nem számoltam a jelenlévőket, de mintha kicsit többen is, mint tavaly (de arra esküdni mernék, hogy a gépjárművek sűrűsége magasabb volt). A programok nagyon jól sikerültek, néha már-már a bőség zavarába kerültünk.

A múltkor azzal fejeztem be: „ki tudja, hogy mit hoz még a nyár?” – most megválaszolhatom: jót és napsütést.

koncert01.jpg
jaror01.jpg
harmadik.jpg

Pünkösd Délegyházán
Ez az írás Gejza egyetlen megmaradt oldalán is megtalálható.

A lélek úgy teljes ha testtelen,
a test akkor egész, ha meztelen.
(John Donne)

Talán nincs szebb álom, mint amikor a lucskos őszön és a hideg télen az ember maga elé képzeli a szürkéből hirtelen zöldbe és tarkába átforduló tavaszt, a forró napsugarat és a lágy szellőt, amint simogatja bőrét. Talán nincs nehezebb érzés, mint a napok számolgatása Karácsony után, vajon mikor jön el újra a nyár. S egyszer, talán február közepe táján, elérkezik a boldog felismerés, hogy az érett tavaszra kevesebbet kell várni, mint az elmúlt öreg nyárra, s ha az ember előreforgatja a naptárat, már gondolatban jelzi a napokat, hogy mikor fog először kijutni a szabadba ? szabadon.

És a hosszú várakozás végül megtermi gyümölcsét. Először talán csak egy fél órára, aztán egyre hosszabb időre ? vagy éppen ellenkezőleg, rögtön egy napra belevetve magunkat a szabadság nagy kalandjába, hogy átéljük azt a csodát, amit a naturizmus jelent.

Pünkösd ünnepe ezen túl minden évben valami mást, valami többletet is jelent. Hiszen nagyon sokan most jönnek ki először Délegyházára, vagy legalábbis most töltik itt először az éjszakát is, s már van idő arra, hogy a régi barátok kicsit leüljenek beszélgetni, meg hányni-vetni a világ folyását. Az elhagyott házikók új életre kelnek, a tél nyomai lassan eltűnnek.

Idén csalfa volt a Pünkösd, néha égetett a nap, néha borús volt, mintha nem is május közepét, hanem a csintalan áprilist írtuk volna. De nem tudta magát megtagadni: a fű zöld volt, a virágok kékek, pirosak, sárgák, s ha a színek még nem is értek a kora nyári bujaságba, nem tudott nem megvidámodni az ember, ha rájuk nézett.

Sajnos sokan voltak idén, akik hittek az időjósok borús jóslatainak, s az ünnepeket inkább otthon töltötték, de szerencsére így is sok régi barát tudott egymásnak ?boldog új évet? kívánni. Viszont a táj bőségesen kárpótolt a kevés barátért: nem lehet leírni azt az érzést, amikor az ember ruhátlanul, egyedül, védtelenebbül, de így nyitottabban is eggyé válhat a természettel. A Szeles-dombon még nyáron is egyedül érezheti magát az ember, de ilyenkor még a távoli zajok sem zavarják meg a harmóniát. Szabad a lélek és szabad a test, s John Donne pajzán versének tiszta sorai képesek csak tükrözni ezt a hangulatot. S ha az ember csendben csodálja a természetet, új és új varázsát fedezi fel: egy fácánt, amint mellette repül el, a fűben surranó smaragdszínű gyíkot ? sajnos ezeket a csodákat fényképezőgép visszaadni nem tudja.

Miközben lélek itt lenn a földön összhangba került a világgal, az égen nem tudott kibékülni egymással a napfény és a ború, miközben kettejük harcát nevető harmadikként az eső leste.

Érdekes volt mindeközben az embereket figyelni: volt, aki teljesen ruhába, vagy annak minősülő tárgyba (törülköző) burkolózott, volt, aki félmeztelen volt (vagy alul, vagy felül), hogy legalább részben élvezhesse a szabadságot, s volt, aki talán kevésbé fázós, talán csak jobban vágyott a napfényre, minden mezétől megszabadult. A teljesen ruhátlanok között volt, szűz-fehér bőrűek (akiknek szinte harmatos volt a bőre, látszott, hogy nap még nem szítta meg), voltak pirosra pirultak és voltak, akik már most is csokoládébarnák voltak, legalábbis annak tűntek a nagy fehérség közepette (irigykedve nézték őket a többiek: hogy csudába tudták ezt elérni?). Néha egy-egy baráti társaságon belül meg volt a teljes ruhátlansági spektrum ? azt hiszem, azt, hogy ez teljesen természetes érzés, csak egy naturista tudja megérteni.

Lassan megszokottá válik, hogy minden évben valóságos jeremiádokat zengek a telepre vezető út romlásáról, idén azonban nem teszem, ugyanis minőségi változás állt be: néhány helyen a töredezett, rossz minőségű aszfalt-utat egy elsőrangú földút váltotta fel. A telep kavicsbánya felöli oldalán, lehet, hogy csak én látom úgy, de egyre közelebb épülnek már a házak ? reméljük közeledésük nem jelent veszélyt életformánkra. Hogy a telepen belül mi változik, arról majd Gejza barátom biztos be fog számolni, én csak annyit láttam, hogy minden megy a maga jól megszokott rendjén.

S belépéskor a kaputól balra lévő szekérre pillantva az ember gondolatban előre száll a Szent István napján várt pálinkás-zenés ébresztőre? De addig még sok élmény vár ránk a nyáron.

Délegyházi Vándor írása (2005. május)

image006.jpg
image004.jpg
image002.jpg

Találkozások képei



Az első igazi, „testközeli” találkozás is sokféle lehet, s nem egyszer ez határozza meg az illető személy későbbi viszonyát a ruhátlan szabadsághoz.

Sokfajta út vezet el a naturizmushoz… A legtöbb ember legfeljebb újságban olvas róla, ismerősi mesélnek róla idétlen vicceket, esetleg filmen lát valamit, amiről azt mondják ez a nudizmus, de csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy ismerőseik bevallják, hogy naturista életmódot folytatnak, vagy jutnak el odáig, hogy maguk is kipróbálják.

Ez az írás talán kicsit hosszabb lesz, mint az előzők, talán elnézik nekem eddigi olvasóim. Ez az írás csak kisebb részben született saját élményekből, inkább naturista és „rucis” barátaim elbeszéléseiből. Van köztük rövidebb és hosszabb, van, ahol a főhős naturistává vált, van ahol egy „életre” (de reméljük nem végleg) kiábrándult belőle, néhány esetben azonban a történet torzó marad, önvizsgálatra késztetve, hogy vajon a mi ruhátlan viselkedésünk mennyire meggyőző, mennyire vonzó a többség számára… A nevek természetesen nem igaziak, csak arra szolgálnak, hogy a sok ixezés és ipszilonozás helyett gördülékenyebben haladjon a történet.

Kamaszok – a fotó Andi nem tartozott az iskola legszebb leányai közé. Kicsit tenyeres-talpas, kicsit husi, de olyan mosolygós és kedves, hogy nem volt senki, aki utálta volna. Bár szülei általában fürdőruhásak voltak, a tengerparti nyaralásokkor a világ kedviért sem hagyták volna ki a naturista strandot. Andi mindig nagyon élvezte ezeket a heteket, amikor legfeljebb éjszakára kellett pizsamába bújnia. Persze a szülei mindig gondosan figyelmeztették, hogy erről a rokonságban és főleg az iskolában nem szabad beszélni. Nem volt nehéz, hiszen senki sem kérdezősködött, kínos pillanatokat legfeljebb az okozhatott, ha az uszodában a társai észrevették, hogy teste folttalanul csokibarna, de hamar rájött arra, hogy ha természetesen viselkedik, akkor senki sem kérdez erre rá. Nyár végén, amikor a fotókat előhivatták, elsőként gondosan különválogatták a baráti és a rokoni képeket; a meztelen képeket természetesen az első csoportba rakták. A rendszer minden évben jól működött: a rokonok és az ismerősök megnézték a szabvány képeket, a jó barátok, akik között voltak többé-kevésbé naturisták is, láthatták a szabad és boldog pillanatokat rögzítőket is. Ősszel természetesen mindenki a nyári élmények elújságolásával kezdte a tanévet. Andi is bevitte a rokon-kategóriás képeket, és a maga élénk és színes módján belekezdett a vakációs történések sorolásába, de alig beszélt pár perce, amikor észrevette, hogy a többiek szeme elkerekül az egyik fotón. A kép a szokásos amatőr képek egyike volt. Tűző nap, rajta Andi ült a homokos tengerparton, háta mögött a nap, alig látszódott több a képen, mint testének kontúrjai – talán éppen ezért nem vette észre a válogatásnál, hogy ezen a képen meztelenül van. Eszébe jutott, ezt a képet öccse készítette… - Ja bocs, ez a nudin készült – szólt, s egy gyors mozdulattal elvette a képet és a táskájába, s mintha mi sem történt volna folytatta a mesélést. A többiek soha nem tértek vissza erre a képre, csak az egyik fiú pirult el még pár napig, ha találkoztak. Egy másik lány meg, anélkül, hogy megemlítette volna az esetet, megkérdezte a szüleit, hogy mi a véleményük a nudizmusról. A válasz után (tulajdonképpen semmi kifogás, de semmi pénzért nem próbálnák ki), elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, egyszer ő belekóstol. Persze vigyázni fog, hogy ne legyen fényképezőgép a közelben.

Sátor
Orsi és Gábor már jó fél éve együtt voltak, s mint ifjú szerelmesek, első nyarukat hosszú sétákkal és kirándulásokkal töltötték. Szerették ezeket az órákat, mert tudták, hogy ha erős elhatározásuk teljesül, egész életüket együtt fogják tölteni, s ha jönnek az elkerülhetetlen nehéz napok, amikor a beszéd veszekedéssé fajul, ezekre a napokra kell majd visszagondolniuk, hogy belőlük erőt merítsenek, hogy újra és újra tudatosuljon bennük, miért vannak együtt. Mindig olyan útvonalat választottak, ahol egyedül lehettek, nem mintha szégyellték volna egymást, de nem akarták hogy bármi más, ami itt csak zavaró lehet, megsértse ezeknek az időknek a szépségét és épségét. A folyópart a nyári délidőben teljesen kihalt volt, még a szél sem rezdült, s ha a hallás határán nem sodródott volna a víztömeg, talán egy romantikus természetkép részeseinek is érezhették volna magukat. A part menti bozótos és az apadó folyó vékony ösvényt engedélyezett a járásra, a kanyarban feltűnő sátrat, ha akarták volna, se tudták volna kikerülni. Régi típusú volt, amilyet anno az NDK-ból vagy Csehszlovákiából lehetett beszerezni: alumínium rudak, vastag szövet, alig átlátható műanyag ablak. Távolról, csak annyi látszódott, hogy valaki mozog a sátor előteraszán. Közelebb érve Orsi felismerte: egyik idősebb kolleganőjének az elvált lánya volt, Gitta, pár évvel idősebb, mint ők. És egy pár papucs és egy hajgumi kivételével teljesen meztelen. Bőrén látszott, hogy mindenhol egyenletesen barnára szítta a nap, mintha évek óta nem hordott volna fürdőruhát. Orsinak kicsit kínos volt, hiszen ismerte, s bár tudta, hogy sorsa nem túl boldog, valahol megirigyelte a szíve mélyén, valami olyan harmónia volt abban, ahogy ott fesztelenül, mindentől szabadon mozgott, mintha semmi gondja nem lenne az életben. Csodálkozott magán, mert látta, hogy Gábor le sem veszi a szemét a ruhátlan nőről, mégsem volt féltékeny: a másik asszony teste hiába volt teljesen fedetlen, mégsem volt benne semmi kihívó, semmi csábító. Köszönése Gittának félik köhécselés volt. Gitta kilépett a sátorból, egy barátságos sziával és puszival köszöntötte a lányt, majd Gáborhoz fordult, kezet nyújtva neki, de mielőtt még megérintette volna a kezét, a férfi pillantását követve magára nézett és csak ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy nincs rajta semmi sem. Egy pillanatra elmosolyodott, ahogy a felnőttek szoktak, amikor a gyerekek előtt Karácsony este véletlenül arra utalnak, hogy nem angyalok hozzák fát (pedig ha tudnák, hogy az angyalok nélkül a Karácsony csak a shoppingolás és vásárlási kölcsönök ünnepe), elfordult és maga köré tekert egy törülközőt. – Anyu csak később jön, beszaladt a faluba vásárolni valamit. Megvárjátok? Orsi és Gábor, bár nem, mertek egymásra nézni, mégis mind a ketten úgy érezték, hogy nagyon meleg lett hirtelen, minden egyes ruhadarab égeti a bőrüket. - Akkor esetleg nem kértek egy kis innivalót? Szomorú lesz, hogy nem találkozott veletek. Pár perccel később, a látóhatáron túl szólaltak csak meg. – Nem gondolod, hogy nagyon meleg van? Jó lenne fürdeni egyet, csak nincs itt a fürdőruhánk… Nem kellett hozzá sok szó, hogy mind a ketten bizonytalan mozdulatokkal, mégis eltökélten levegyék a ruháikat és óvatosan, ahogy első űrhajósok léphettek a holdra, egymás kezét fogva, először a holmijuiktól léptek arrébb (soha még nem volt ilyen hosszú az a három méter, ami elválasztotta őket a víztől), majd mintha életük múlna azon, hogy ne tévesszenek lépést, lassan a folyóba merültek. Gyermekkoruk óta nem élvezték ennyire a pancsolást. S jó néhány óra múlva, mikor a nap már lassan lemenőben volt, majdnem pucéran indultak vissza a parton. Aztán inkább mégiscsak visszabújta a ruháikba (pokoli szenvedés), bár közben azon viccelődtek, hogy Gitta és édesanyja mennyire meglepődött volna, ha visszafelé meztelenül benéznének hozzájuk.

Kamaszok – a bicikli
Földrajzóra, Magyarország hegy- és vízrajza, a diákok számára az agyhalál közeli állapot, egészen addig, amíg a tanár nem tesz egy félmondatos megjegyzést a délegyházi tórendszerről, mint az emberi beavatkozás egyik iskolapéldájáról. Szerencséjére tapasztalt tanár volt, nem egy nemzedék próbálta meg megkeseríteni az életét, így egy szigorú pillantással elejét tudta venni a kamasz fiúk hirtelen támadt kérdezési kedvének, - ezzel nem egy nehéz pillanattól menekedett meg. A szünet azonban más – nincs tanár, aki fegyelmezni tudná vagy akarná olyankor a diákjait az erőszakmentesség határain belül. A téma természetesen felfokozott formában tért vissza. A fiúk arról beszélgettek, hogy milyen jó nőket lehet ott látni, a lányok arról, hogy milyen gusztustalan dolog lehet ennyi ember előtt kitárulkozni, hogy csak magamutogatók, kukkolók és egyéb perverzek (és itt következett néhány homofób megjegyzés is) járnak oda. Szinte egyedül Anna hallgatott, aki pedig szüleivel gyakran járt a „nudira”. Érzékelte a veszélyt, hogy mi történne, ha ezt bevallaná, ezért csak kerülő úton próbálkozott: - Egyszer mi láttunk nudistákat és ott semmi ilyen nem volt. Csak szimplán napoztak meg úsztak… Anna még soha nem került ilyen gyorsan a társaság középpontjába. – És milyen volt? És nem szexelt senki? És a fiúknak nem állt fel a micsodája a sok meztelen bombázó láttán? - Nem, semmi ilyesmi nem volt. Ugyanúgy feküdtek, meg labdáztak, semmi… - És hogy nézett ki labdázás közben a himbilimbijük? Meg a cicijük? Állat lehetett! Megnéztem volna! – szegény Anna megpróbálta védeni a helyzetet: - Senki sem figyel ilyenkor arra. Mindenki ugyanúgy viselkedik, ahogy máskor, csak kicsit nyugodtabban és vidámabban. Volt, aki tüzet rakott vagy biciklizett… Az osztály pletyka-központja valamit gyanítani kezdett: - Te pucéran bicikliztél? – Anna elpirult, mert eszébe jutott, hogy barátaival milyen boldogan száguldoztak biciklijeikkel a sátrak között, de tudta, hogy ha nem akarja, hogy éveken keresztül ezzel cikizzék, most hazudnia kell: - Nem, csak láttam ott egy fiút biciklizni. De abban sem volt semmi… - Képzelem, hogy ugrált a micsodája egyszer jobbra, egyszer balra a nyeregben, ahogy tekert. Nem lehetett semmi látvány, én biztos elröhögtem volna magamat! Anna magában a sírással küszködött. Soha nem figyelt arra, hogy a fiúk micsodája hogyan mozog biciklizés közben, eszébe sem jutott, hogy ezt tanulmányoznia kellett volna. Az igen, hogy ilyenkor törülközőt kell maguk alá tenni, meg hogy milyen jó, amikor a száguldás közben körülöleli a szél, de erre nem… Úgy érezte, mintha valami titkos bűnt követett volna el, amit titkolnia kell. Néhány napig kicsit kerülte az osztálytársaival a beszélgetéseket, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba. De következő nyáron, amikor újra készülődni kezdte a nudira, megkérdezte a szüleit: - Most nem mehetnénk inkább normál strandra?

A labda
A következő eset egy vegyes tó partján történt. Vegyes volt, ruhátlanok és fürdőruhások egymás mellett strandoltak. Aki levetkőzött, nem sétálgatott a textilesek előtt, aki meg ruhában maradt, úgy ment oda, hogy tudta, hogy meztelenek is láthat. Egyszóval, az egész part hangulata valami olyan volt, mint amiről valaha Mikeás próféta beszélt: „Szőlője tövében ül majd mindenki, meg fügefája alatt, és senki nem zavar senkit.”, azzal a kiegészítéssel, hogy itt fügefából meglehetősen kevés volt, igaz, tarkabarka napernyők pótolták ezt a hiányt. Tökéletes hely volt ez a hely azoknak a baráti társaságoknak és családoknak is, ahol vegyesen voltak a nudi és a szemérmesebb fürdőzés hívei is. Nem egy család volt, ahol a férj meztelen volt, a feleség majdnem mindent takaró egy részes fürdőruhában strandolt, vagy ruhátlan édesanyját fürdőgatyás vagy bikinis gyermeke kísérte el, esetleg három-négy barátnőből gondolta úgy az egyik, hogy testének egyetlen porcikáját sem rejti el a nap elől. Szóval egy olyan hely volt, ahol a ruhátlanságban nem volt semmi szokatlan, igaz, ha csak nem volt nagyon forró nyári nap, amikor heringesedett a part, a két tábor hívei mindig tartottak maguk között néhány méternyi távolságot. Történetünk idején, a rucisok túlsúlyba kerültek, csak a part elhagyatottabb végén tartott ki egy pár, akik a rendíthetetlen ólomkatona mintájára minden délután kijöttek. Nem zavartak senkit: köztük és a többiek között jó pár méteres senki földje terült el, s ha nem néztek direkt feléjük, meg sem látták őket. A part közepén egy kisgyerek labdázott, szülei tőle nem messze napoztak. A kisgyerek még jóval innen volt a szexuális felvilágosodáson: csak annyit tudott, hogy deréktól lefele naponta nagyon alaposan meg kell mosakodnia és nem szabad mutogatnia – tehát valami rosszat jelent, hogy azok ott a távolban teljesen meztelenül napoznak. De nem annyira rosszat, mint az, hogy egyedül kell labdáznia. A labda néma és unalmasan kiszámítható játszótárs. Ha feldobja, nem jelent semmi nehézséget elkapnia – egészen addig a pillanatig, amíg az első esti szellő el nem kapta és hosszasan pattogtatva a lasztit, végig nem fújta a strandon. A kisgyerek ijedten felkiáltott, de a napozók közül senki sem vette a fáradtságot, hogy akár csak a karját kinyújtva elkapja. A labda már a vízen volt, s egyre nőtt az esélye annak, hogy a tó túlsó partja előtt ne álljon meg. Az egyedüli, aki felugrott a nudista férfi volt. Egy ugrás, egy csobbanás, néhány karcsapás és a labda már a kezében volt. A gyermek a parton várta. Igaz, szülein kívül még soha senkit sem látott meztelenül, de most ez nem számított, csak az, hogy a labda újra a kezében volt. Szépen megköszönte a meztelen bácsinak és visszasietett a szüleihez. Banális történet? Nekünk talán igen, de a kisgyereknek valószínűleg nem az. Hiszen abban a pillanatban a labda mindent, vagy majdnem mindent jelentett neki. S bár szinte biztos, hogy ennek az élménynek a hatására nem lesz naturista, de talán nyomot hagy benne, s jó szívvel fog gondolni ránk. S az első lépésnek talán ennyi elég.

Játék
Pista, aki jobban szerette, ha felnőttesen Istvánnak szólítják, kamasz volt, s átélve a kamaszkor minden nyűgét, többek közt azt a világfájdalmat, ami felnőttkorból visszatekintve csodássá teszi ezt az életszakaszt, de amit megélni mind neki, mind környezetének meglehetősen szörnyű volt. Igazából akkor volt boldog, amikor a biciklire pattanhatott, és egyedül nekivághatott a világnak. A közelükben volt egy tó, ez volt a kedvenc helye, nyárestéken képes volt órákig ülni a partján és nézni a naplementét (nem vallotta volna be senkinek, de a Kisherceg volt a kedvenc könyve), közben mindenfélére, valójában semmire sem gondolva. Volt egy kedvenc helye a nádasban, tőle balra normál, jobbra pedig a falusiak által csak a szemérmetlenek gyülekezőhelyének tartott nudista szakasz, de esténként már mindkettő elcsendesült. Gondolatban sokat járt azon a szakaszon, nem tudta miért, de nagyon vonzotta a gondolat, hogy ő is ledobja a ruháit és közéjük álljon. Kamasz volt, még maga előtt sem tudta letagadni, hogy a szexuális kíváncsiság munkált benne, de valahol a gondolatai mélyén annak a világnak a titokzatossága, tiltott volta és szabadsága is vonzotta. Forró nyári napokon és éjszakákon számtalanszor gondolt arra, milyen jó lenne meztelenül belecsobbanni a vízbe, de tudta, hogy előle ezt a világot elzárták, s ilyenkor gyűlölettel vegyes irigységgel gondolt a nudistákra, akiknek mégis megélhették ezt. Sokáig érlelte magában a szándékot, amíg egy este rászánta magát, hogy amikor nincs senki sem ott, dacolva szülei és ismerősei véleményével, egyszer ő is kipróbálja. Még augusztus volt, a napnak még órányi útja lehetett, mielőtt lebukott volna tavat őrző fák között. Lassan vetkőzött, mint aki titkos bűnt készül elkövetni. Soha nem érzett még hasonlót: egyszerre érezte magát végtelenül védtelennek és szabadnak. Először a feltámadó meleg esti szellő, majd a langyos víz ölelte körül védelmezőn. Elvesztette az időérzékét, talán csak öt perc, talán egy félóra is volt, amíg meg tudott feledkezni ruhátlanságáról, s egyre jobban eltávolodva a levetett ruháitól, úszni kezdett. Még soha nem érzett ilyen nyugalmat és békét. Nehéz szívvel fordult vissza a „bázishoz”, de tudta, későre jár, s ha nem akar otthon magyarázkodni, haza kell indulnia. De a part már nem volt néptelen. Hat fiatal, nála pár évvel idősebbek, éppen akkor érkeztek meg és dobták le magukról gönceiket és félig a vízben, félig a parton labdázni kezdtek. Egy lány és öt fiú, mindannyian csokibarna testűek, látszott, hogy rendszeresen nudiznak. Pista nem tudta levenni róluk a szemét. Nem a lány tökéletes teste ragadta meg, hanem az az önfeledt boldogság, ahogy egymásnak dobták a labdákat, ahogy ugráltak, ahogy boldogan nevettek. Valami ilyesminek képzelte a mennyországot. Ebben a pillanatban mindent odaadott volna, csak azért, hogy egy pillanatra ő is közéjük állhasson. De józan eszével tudta, hogy ez lehetetlen: feltűnés nélkül megpróbál kiúszni a ruháihoz, feltűnés nélkül felveszi és eloson. Talán így is történt volna, ha egy hirtelen feltámadó kósza szellő nem pont mellé sodorta volna az egyik labdát. Ösztönös mozdulattal elkapta, de ezzel meg is állt a tudománya. Hiszen, ha visszadobja, az olyan lenne, mintha közéjük tolakodna. De a lány, pár ugrással megközelítette és felé kiáltott: - Nekem! Odadobta neki és még soha nem látott olyan szépet, mint azt a mozdulatot, ahogy a lány elkapta. Érezte, hogy örömmel megy haza, hiszen, ha egy pillanatra is, de részese lett az eddig csak irigyelt és csodás világnak. A lány azonban – később megtudta, Gyöngyvérnek hívták – nem hagyta ennyiben: - Nincs kedved beállni közénk? – a fiú elpirult (remélte nem vette észre a másik), s csak bólintani bírt, majd lassan kivánszorgott a vízből. Már túl volt azon, hogy szégyellősködjék, de félt, hogy ezek a tökéletes testűek ki fogják nevetni az övét. Azonban nem nevette ki senki. Sőt, úgy dobták neki a lasztit, úgy ugratták, mintha maguk közül való lett volna. Az elején még gyakran le-lenézett magára, de pár perc után már teljesen megfeledkezett magáról. Pista életének ez volt a legboldogabb órája. Nem azért, mert meg mert tenni valamit, amire hosszú idő óta vágyódott és nem is azért, mert olyan közelről látott meztelen nőt, mint még sohasem, hanem azért mert érezte, hogy ezek a fiatalok elfogadják. Hogy bár soha nem látta őket előtte, mégis közéjük tartozhatott egy órára. És jött az este és besötétedett, s a szúnyoghadak támadásba lendültek. Néhány szia elhangzott és vissza kellett bújnia a ruháiba – nem gondolta volna, hogy ennyire keserű lesz a testét újra elzárnia. Otthon szerencsére nem kérdezték, hogy hol volt ennyi ideig. Miután lefeküdt, megpróbálta felidézni magában ennek a csodálatos estének minden pillanatát, hogy az agyába vésse, nehogy bármit is elfelejtsen belőle – de rá kellett jönnie, hogy nem maradt meg más az emlékezetében, csak néhány mosolygó arc képe és a nevetések hangja.

Hit
Régen kezdődött, még jóval a rendszerváltozás előtt… A zarandoklások világa a külső szemlélőnek ugyanolyan titokzatos, mint a naturizmusé. Persze sokféle zarándoklat van: kezdve a Szinbádban is ábrázolt, vegytiszta hagyományból és öregségből gyúrt, a buszos zarándoklatokon keresztül, melyet külső szemlélő alig tud megkülönböztetni a társasutazástól, egészen a fiatalok hátizsákos zarándoklatáig. Andi kapcsolata a naturizmussal, egy ilyen úton kezdődött, bár akkor még nem tudott erről. Ekkortájt, az államhatalom jótékony félrenézése mellett, a katolikus fiatalok minden évben több napos, gyalogos-hátizsákos zarándoklatra indultak. Napközben néhány órát vonultak, néhány órát elmélkedtek és énekeltek, este sátorverés és tábortűz, előtte persze tisztálkodás a patakban: a felső szakasz a lányoké volt hagyományosan, a lenti a fiúké (bár néha szóvá tették, hogy mindig nekik jut a piszkosabb rész), a kettő között meg a senki földje. Volt, ki morgolódott ezen, hogy a szabad ég alatt meztelenül fürdenek – tiszta Délegyháza! – de a többségnek eszébe sem jutott, hogy ez bármi erkölcsi problémát jelentene. Andinak először kicsit szokatlan volt, nem az, hogy más nők előtt levetkőzzön, hanem az, hogy ezt nem falak és tetők védelmében, hanem a szabad ég alatt tegye. Nem tudott róla, de ezzel átlépett egy lélektani határt, és egyszerűen élvezte ezeknek a perceknek a szabadságát. A naturizmusról (ahogy barátival beszélt róla: a nudizmusról) ezzel együtt sem volt jó véleménye. Nem tartotta paráznaságnak, eleve bűnös dolognak, de valami olyan alkalomnak, ami ahhoz vezethet. Nem tudta elképzelni, hogy valaki egy ellenkező nemű személy testi fedetlenségében ne lásson valami szexuálisan izgatót. Teltek az évek. Egyetemre ment, más közegbe került. A tömegesedő felsőoktatásnak köszönhetően rengetegen voltak az évfolyamon, s bár többségük szabadabb erkölcsi felfogást képviselt, mint Andi, de ha másképp nem, hát statisztikai alapon talált néhány új barátnőt, akik hasonlóan gondolkodtak az életről, mint ő. Egyszer beszélgetés közben szóba került a nudizmus is, amikor legnagyobb meglepetésére Judit, az egyik legszigorúbb erkölcsű barátnője megjegyezte: - Nincs abban semmi. Néhányszor kipróbáltam és egész kellemes volt. Ezzel le is zárták a témát, de Andi, bár nem tartotta élete központi kérdésének, akaratlanul többször visszagondolt rá. És telt az idő, és eljött a nyár eleje. Barátnőivel lementek a folyópartra tanulni, kerestek egy eldugott helyet a bokrok között, egyforma távolságban a textiles (túl zajos és zsúfolt) és a nudista (oda azért mégse) szakasz között. Meleg volt, s bár néha megmártóztak a folyóban, egyre nehezebb volt elviselni. Az egyik barátnője, Rita, dél körül nem bírta tovább és megkérdezte: - Nagyon zavarna titeket, ha kibújnék a fürdőruhámból? Csak magunk vagyunk, és nem bírom tovább, megsülök. – Andi először ösztönösen nemet akart mondani, de aztán eszébe jutott, hogy a többi lánnyal fiatal korában ő is meztelenül együtt fürdött a patakban, vagy a sportolás után egymás előtt öltöznek és zuhanyoznak, s valójában ez a helyzet mitől különbözik attól? Hiszen most még inkább maguk között vannak, mi rossz van abban, ha Ritán nincs ruha? Mire ezt végiggondolta, a többiek már beleegyeztek és Rita le is vetkőzött. Nagyjából egy fél óráig Andi mindig elpirult, amikor felé nézett (egyszer Rita észrevette és megkérdezte, hogy zavarja-e, mert akkor visszaöltözik), aztán már észre sem vette, de titokban kicsit irigyelte. Másnap Rita már kérdezés nélkül is levetkőzött, de Judit is csatlakozott hozzá, a harmadik lány pedig monokinizett. Andi bőrét egyre jobban égette a textil, de bármennyire is szerette volna, nem bírta magát rászánni arra, hogy ő is csatlakozzon, pedig egyre rosszabb érzés volt, hogy ő maradt egyedül felöltözve. Aznap este forró nyári éjszaka ígérkezett, s Andinak nagyon nem ment a tanulás. Fülledt volt az idő, s kavarogtak benne a napi élmények, hívogatta a víz is. A fürdőruhája még száradt, s maga előtt ezzel igazolta, hogy ha fürdeni akar, akkor most tényleg nincs más hátra, csak az, hogy meztelenül mártózzék meg. Ahogy ment a part felé, magában abban reménykedett, hogy hátha sokan lesznek és akkor mégsem… Fél szívvel ki akarta próbálni, de a szívének másik felével nagyon nem. Hosszan keresgélte a megfelelő helyet, s egészen addig húzta, amíg már majdnem teljesen besötétedett. Könnyebb volt, mint gondolta. Csak pár mozdulattal volt több, mint egyébként, de ezért bőven kárpótolta a meleg esti lég és víz ölelése. Valami olyasmit érzett, amit talán még sohasem életében: eggyé vált a természettel. Mintha az ő teste is levegővé, mintha az ő teste is vízzé vált volna. Amikor a szellő megrezegtette a bokrokat, ő is vele rezgett, pedig nem is fázott. Életében most először csodálkozott rá teljes szívvel a teremtés tökéletességére, hogy Isten milyen csodálatos világot alkotott. Csak egy pillanat volt, csak egy pillantásnak érezte, mégis órákig tartott. Másnap reggel újra kimentek tanulni a folyópartra, de barátnői legnagyobb meglepetésére, nem vitt magával fürdőruhát. Ledobott magáról mindent és élvezte a szabadságot. Furcsa volt: mindannyian meztelenek voltak, de valahogy ezzel nem törődtek, csak azt vették észre, hogy egyre őszintébben tudnak egymással beszélgetni. Ahogy testük fedetlen volt, egyre több lepel hullott le lelkükről is. Ezekben a napokban váltak igazán barátokká, olyanokká, akikről az ember élete végéig tudja, hogy számíthat rá. Ez volt a fal omlásának és a jég megtörésének a napja, amikortól kezdve Andinak természetes lételeme lett a ruhátlanság. A történet itt nem ért véget: hosszan lehetne mesélni arról, hogy amikor barátnőivel helyet kerestek a fürdéshez, ezek a helyek egyre közelebb voltak a naturista partszakaszhoz, milyen érzés volt, amikor először sétált el mellettük egy meztelen idegen, ráadásul egy férfi, s hogy szép lassan, hogy talán ők sem vették észre, de igazi naturistákká váltak. Nyár végére, ősz elejére már akár egyedül is elmerészkedtek a nudista strandra, s ott nem egy új barátot szereztek. Ennek a nyárnak ez volt a kincse. Aztán később persze néhányuk, főleg amikor rátaláltak életük párjára, szakítottak a ruhátlanság közösségi megélésével, de többségük megmaradt benne, s aki nem, az is vágyakozva gondolt vissza ifjúságuk legédesebb napjaira.

Üvegcseppek
Láttak már üvegcseppet? Amikor a forró üveget belecseppentik a vízbe, hirtelen kihűl, furcsa kacskaringóssá, de mégis csepp-alakúvá dermed. Szép, de óvatosan kell kézbe fognunk, mert ha csak egy morzsányi is letör a végéből, a felgyülemlett feszültség porrá robbantja az egészet… Valahogy mi is ilyenek voltunk, feszültek félelemmel átitatottak, amikor először levetkőztünk, s ilyenek azok is, akik ezután találkoznak először a ruhátlanság közösségi megélésével. Érezzük a szépségét, de mert meztelenek, védtelenek is vagyunk, elég egyetlen kellemetlenség, visszásság, s a pillanat varázsa elemeire hull... Akik ezeket a sorokat olvassák, remélem, úgy őrzik az első pillanatok emlékét, olyan csodálatos rátalálásként, mint az első szerelem, amit nem követett csalódás. Talán pont ezért kell vigyáznunk, látni azoknak a szemével is, akik egy életre szóló sebbel távoztak. Karcolások, aminek nyomait egy életre viselhetik a lelkünkben. Szemét – hol vannak már azok az idők, amikor azzal tudtunk dicsekedni, hogy nálunk egyetlen eldobott csikk, műanyag flakon sincsen… Nem vagyunk flagellánusok, elmondhatjuk, hogy nálunk sokkal kevesebb szemét van, de a ruhátlanság védtelenségében mindenki fokozottan érzékeny erre. Széles a paletta – a nem hivatalos helyeken sokkal rosszabb a helyzet, mint például Délegyházán, de még ott is bőven van alkalom, hogy lehajoljunk érte. Alkohol – egy részeg ember mindenképpen visszataszító, de nincs rosszabb, mintha ehhez még a ruhátlanság is társul. Ilyenkor olyanná válik az illető, mint a középkori francia katedrálisok vízköpői, rossz tulajdonságai takaratlanul kerülnek napfényre. Lehet, hogy ezzel a kamaszkoron túllépő fiúk, vagy öregurak ezzel akarják átvészelni kezdeti félénkségüket, de a részegen kiabáló, éneklő emberek olyanok, mint a keleti regékben a szabadon engedett pusztító-rontó szellemek… Nem tudom a számát azoknak sem, akiknek első naturista élményét az rontotta el, hogy bűzös leheletű emberek mellé sodorta őket a fátum, akik alkoholban oldódott, (szerintük) közvetlen hangulattal fordultak feléjük. Nem az alkohol ellen szólok én, hiszen Szent Istvánkor szinte megszentelt hagyomány a korty pálinka Délegyházán, sok baráti társaság beszélgetését olajozza egy-egy pohár bor – de mindennek meg van és meg is kell, hogy legyen a maga helye, s a méltóságot, amit láthatatlanul, mégis jól érzékelhetőn hordunk, el nem szabad vesztenünk. Ajánlat – nekünk furcsa, mások furcsállják, hogy mit csodálkozunk ezen, de sajnos sokan vannak, akik szexuális vágyaktól hajtva próbálkoznak a nudizmussal. Vannak, akik úgy vélik, azzal, hogy ők ki- és levetkőznek, már nyílt szexuális ajánlatot tesznek a többieknek, amit legfeljebb szóban, vagy meredt, esetleg liftező (lesütött, de nem a földig) szemekkel is meg kell erősíteni. S csodálkoznak, ha a másik – általában fiatal nők, de az esélyegyenlőség jegyében néha fiatal férfiak is – ennek nem örülnek. Nem látják ezek az emberek, hogy ezzel a másik lelkében, főleg ha az még szintén csak az első lépéseit teszi a meztelenség világában, milyen sebet ejtenek, nem érzik, hogy ruhátlanul más dolgokra figyelünk a másikban. Sajnos ezzel nem csak ők, hanem mi is szegényebbek leszünk. Idegen, távozz! – mi naturisták abban reménykedünk, hogy sokakat nem a ruhátlan állapot iránti kíváncsiság, hanem az hoz közénk, hogy elhiszik nekünk, hogy itt mindenki barát, hogy tegeződünk, hogy befogadjuk az idegent. Mi tudjuk, hogy ez igaz, legalábbis kilencvenkilenc százalékban, de mit válaszoljunk azoknak, akik első próbálkozásaikkor durva visszautasításban részesültek? Talán ismerős kép: két barátnő a zsúfolt strandon mindenkit megszégyenít, akik három méternél közelebb teríti le a pokrócát. Talán ismerős kép: ha egy férfi egyedül jelenik meg, eleve feltételezik róla, hogy csak vadászni jön. Talán ismerős: az először közénk térő esetlen köszönésére fagyos rendreutasítás a válasz (nem ismerkedek!), pedig csak a szó és nem a szív volt bizonytalan. Hogy akik gondozzák a partot, hitbizománynak tekintik, ahonnan joguk van bárkit elhajtani (s talán igaz is, hiszen ők dolgoztak rajta, ha nem is vérrel, de izzadtsággal, kisebesedett tenyérrel megszolgáltak érte, de az a naturizmus, amiben én hiszek, inkább, az „ahol elférünk öten, elférünk hatan is, s ha húszan vagyunk, helyet szorítunk a huszonegyediknek” is lelkülete). Szerencsések vagyunk, hogy minket nem ez, hanem baráti kézfogás, mosolygós arcok fogadtak, tegyünk hát róla, hogy másoknak is ez legyen a része. Hangorkán – a természetet nem csak az eldobott szeméttel, hanem a zajszennyezéssel is károsítani lehet. Üvöltő magnó, éjszakai disco, s máris menekül a környék állatvilága (talán a növények is, ha Isten lábat adott volna nékik), s az „elsőbálozó”, ha mást nem is vesz észre az egészből, de annyit mindenképpen, hogy fáradtabban és idegesebben megy haza, mint ahogy közénk jött. Idegen közöttünk – a naturizmus lényeges vonása a türelem, részben magunk felé (hogy nem nézünk ki úgy, ahogy szeretnénk), részben a másik ember felé. Nem egyszer előfordul, hogy valakinek a párja vagy családtagja, barátja még nem képes ennek az életformának a befogadására, ezért fürdőruhában, vagy nők esetében monokiniben kíséri el – ez az esetek többségében nem bánt senkit sem. Azonban néha, elsősorban a nem elzárt naturista területeken, betérnek közénk rosszindulatúbb vendégek is, akik csak azért jönnek felénk, hogy megbotránkozhassanak, hogy kifejthessék véleményüket arról, hogy – esztétikailag vagy erkölcsileg – milyen gusztustalan dolgot művelünk. Ha lehet egyáltalán, mi, öregebb naturisták már hozzászoktunk ehhez, de aki először vetkőzik le, egy-egy ilyen jelenettől végleg elveszítheti a bátorságát. Talán egy-két bátorító gesztus, baráti szó még képes megfordítani a könnyen végzetessé váló hangulatváltozást. Mert a lényeg ebben rejlik: akár akarjuk, akár nem akarjuk vállalni a felelősséget, mi fordíthatunk az események során, s közös akarattal és cselekvéssel talán olyan meseországgá változtathatjuk a naturista helyeket, ahová mindenki szívesen visszatér. Megtehetjük. Megtesszük?

Vegyes páros
Mari szerette a párját és mindent megtett volna érte, illetve majdnem mindent. A majdnem ez esetben a nyilvános meztelenkedést jelentette. Persze, amikor kettesben voltak, nagyon szívesen fürdött vele meztelenül eldugott partszakaszokon, de az, hogy Istvánnal együtt egy nudista strandon levetkőzzön, túlment az általa elképzelt határokon. Nem mintha kételkedett volna István hűségében, de azért mégis. Hosszú ideig vitatkozgattak, amíg megengedte neki, hogy nélküle elmenjen ilyen helyekre, de nagyon hosszúak voltak azok a napok, amiket így külön töltöttek, mindketten sajnálták, így végül kompromisszumot kötöttek (igaz, nem túl jót): együtt mennek el, de csak István vetkőzik le. Mari ilyenkor csak azért is egyrészes fürdőruhát vett fel (egyébként néha, „normál” strandon ő sem idegenkedett a monokinitől), de egyébként az első néhány alkalom után már nem zavarta, hogy körülötte mindenki ruhátlan. Illetve, hogy pontosítsunk, a férfiak ruhátlansága nem zavarta, de a nőké igen: akinek megítélése szerint az övénél rosszabb volt az alakja, azoknál arra gondolt (és néha hangot is adott ennek, persze csak a párjának), hogy nem szégyelli magát, hogy egy ilyen testet mutogat, akinek pedig jobb alakja volt, ott csak annyit mondott (de inkább csak gondolt), hogy majd ő is levetkőzik, ha ilyen alakja lesz. Idővel kezdeti idegenkedése megszűnt, nem jött zavarba, ha egy-két naturista, akivel összebarátkoztak, leült melléjük beszélgetni (az első alkalmakkal bezzeg nem tudta, hova nézzen, illetve ne nézzen!). Néha zavarta, hogy ő az egyedüli a ruhában van, főleg igazán forró napokon, de a legtöbbször észre sem vette. Néhány év elteltével már István sem hozta elő a témát, a többiek pedig (hiszen naturisták voltak) toleránsak voltak. Néha, feltűnt egy-két olyan személy is, akik megerősítették ebben az elhatározásában. Olyanok, akik hangosan kommentálták amit láttak, akik hangosan és durván viselkedtek. Igaz, ezek az emberek hamar elkoptak a strandról, de ha egy-egy ilyen látogatás után Mari még ruhában is meztelennek, védtelennek érezte magát, s megborzongott arra a gondolatra, hogy ugyanezt pőrén is át kelljen élnie. Néha csak egy kis lökés hiányzott, hogy ő is beálljon a sorba. Aztán mégsem történt semmi – kivéve a legutolsó alkalommal. István elment a büfébe valami ebédféleségért, csendes volt a part. Csak a hallhatóság határáról érkező, majd egyre hangosabbá váló, de még nem zavaró csevelyről lehetett észrevenni, hogy két fiatalasszony közeledik. Mari fektében feléjük fordult. Első pillantással felmérte, hogy ezektől ugyan feleslegesen féltené bárki férje vagy párja hűségét. Ha finomkodni akart volna, azt mondja husik, de mert nem akart, legalábbis ki nem mondott gondolatai körében, kövérnek, reménytelenül kövérnek nevezte őket. Biztos jó barátnők lehettek, strandpapucsuk és szalmakalapjukon látszódott, hogy ha nem is együtt, de nagyon hasonló ízléssel vették meg azokat. Egy ritmusra léptek, egy ritmusra hullámzott mindenük. Mari visszafeküdt, s hagyta, hogy a napfény átjárja a testét. Arra gondolt, hogy még egy negyedóra és árnyékba kell menniük. Finom pattogó hang és halk zizzenés jelezte, hogy a két nő nem a pihenést választotta. Mivel olyan csend és nyugalom volt, amit csak a kora augusztusi napok képesek érlelni, Mari önkéntelenül is feléjük fordult fektében és nézte őket. Szemével követte a tollaslabdát, hiszem semmi más mozgás nem volt látókörében, még a víz sem fodrozott. Gondolatai lustán kavarogtak. Az első az volt, hogy milyen vidámak. Ha félrerepült a labda, nem várt könnyedséggel, nevetve futottak utána. A második gondolat, hogy milyen jó nekik, hogy ilyen vidámak. Az emberek hajlamosak a másikat külső jegyek alapján, első látásra megítélni. Ha látnak egy termetes nőt, mindjárt arra gondolnak, hogy nem lehet más, mint boldogtalan, mert ugyan ki is szeretné – de ez a két ember egy pillanat alatt megcáfolta ezt a vélekedést. Nevetésükben és kacagásukban semmi kényszeredett, semmi mesterkélt vagy modoros nem volt: őszintén a szív mélységéből jött, még Marit is magával ragadta. A harmadik nem is igazából gondolat volt, még érzésnek sem igazából nevezhető valami: drukkolt a labdának, hogy minél több passzig maradjon a levegőben. S furcsamód még az sem zavarta, hogy hiába szorított ennek, mert már feljegyzendő eredmény volt, ha tízig eljutott. A negyedik gondolata olyan természetesen jött, hogy először megdöbbenni is elfejtett: szépek voltak. Hiába soksorozódtak meg a kilóik, hiába voltak ügyetlenek, mégis olyan harmónia áradt belőlük, hogy arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha mások őt is ilyennek látnák, ha ő is tudná magát ilyennek látni. Amikor István pár perc múlva az ellátmánnyal visszaérkezett, meglepetésében majdnem elejtette. Kedves meztelenül feküdt a parton. Testének eddig nap nem látta részei szűzies fehérséggel ismerkedtek a szabadsággal. S ha az elemózsia nem is, de az álla mindenképpen leesett, szótlanul is kérdést formázva. S a némaságra hangos volt a válasz: Mari párja értetlen arcát látva felkacagott és ebben a kacagásban benne volt minden: bőre fehérsége, a fű zöldje, az ég kékje, a szellő simogatása és a felismert szabadság mámorító érzése. Délegyházi Vándor(2006. február)

 

Retro

Visszaemlékezés

Vannak dolgok, amik felidézik az ifjúságot... 1986-ban már engedélyezett volt a naturizmus, ennek szólt a „Meztelen béke” cím az újságban. Régente augusztus 20-án (amit akkor még az alkotmány vagy az új kenyér ünnepének hívtak, semmiképpen sem Szent Istvánnnak) mindig hatalmas vízi- és légiparádéval ünnepeltek a Dunán. Talán erre volt kis fricska Délegyházán, hogy ugyanezen napon egy másik víziparádét is tartottak, a strand előtt, ennek egyik szereplője volt a képen látható vízibicikli is. Augusztus 20. ma is központi eseménye a délegyházi életnek: több napos ünnepségekkel, versenyekkel emlékeznek meg a „naturizmus születésnapjáról”, sokan azok közül is ellátogatnak hozzánk, akik már elszoktak innen. S néha még egy-egy vízibicikli is feltűnik, de már parádé nélkül…
 





Vannak barátok, akik megmaradtak, abból az időből, amikor még ugyanolyan természetes volt, hogy valaki a „nudira” megy, mint az, hogy nyaralás előtt előveszi a szekrényből fürdőruháját, jó velük néha felidézni a régi időket. Akkortájt tömegek akarták megízlelni azt a szabadságot, melyben éreztük a tiltott gyümölcs zamatát. Akkor még sűrűk voltak a hétvégék Délegyházán. Ha meg akarták számolni a ruhátlan szabadságot megélő embereket, tízezres kört kellett használni. Ha egy gyerek elcsatangolt, a szülők nem aggódtak érte, hiszen nem tudott elbújni, valakinek mindig szem előtt volt, s az a valaki úgy vigyázott rá, mintha a sajátja lenne. Ma már kevesebb az autó (igaz, azok sűrűbben járnak), s azok sem mennek ennyire közel a vízparthoz, s a fák is, a gyerekek is megnőttek. A fák megmaradtak...

 





Vannak fényképek, melyek szebbek, mint egy költemény. A fényképész talán csak két lányt, egy stéget és vizet látott, de aki a képre nézett, s néz ma is, csak a régi mesékre tud gondolni, a sellőlányokról, akik tiszták, mint a víz, s derűsek, mint a napfény. Akik szebbek és szabadabbak, mint azok, akik a Rajna kincsét őrizték, de alkonyatkor ugyanúgy eggyé váltak a hullámokon csillanó aranyfénnyel, mint azok, s talán éjszaka, az ezüsthídon táncot is lejtettek, de ezt már emberi szem nem láthatta, mert a halandók elől ködfüggöny rejtette őket.

 





Vannak dolgok, melyek nem változnak. Mi öregedhetünk, a fák megnőhetnek, a dombokból minden évben centiket hordhat le a tavaszi zápor, de a Bermuda téren minden évben megtartják a szépségversenyt, s csodák-csodája, minden évben szépek a lányok és az asszonyok. Szépek, mert a szépség nem a testből árad, nem szigorú ítészek jelentik ki táblázatokba mélyedve, ki üti meg a mértéket, s ki nem, hanem egyszerűen szépek, mert szabadok. Nincs rafinált bikini, nincs szemet vonzó tanga, de vannak arcok, van mosoly és nevetés, s ez a mi szemünkben többet ér. Vannak évek, amikor többen vannak, van, amikor kevesebben, de a szépség nem fogy el. Minden évben egy órára megjelenik az örök nő, egy órára fontos lesz, hogy ki hogy néz ki, hogy az eredményhirdetés után újra lényegtelenné váljon, hogy ki pocakos s ki sovány, ki az, aki még csak a húszast kerülgeti, s ki az, aki már vagy harminc év óta fiatal...

 





Vannak dolgok, amik nem hiányoznak, hiába volt ez az a kor, amikor először kóstoltunk bele a fiatalságba. A fotósok, akik sűrűbben kattogtatták a gépeiket, mint este a tűzijáték petárdái, keveseknek hiányoznak. Érdemes megnézni az arcokat: rosszindulatú vagyok, ha nem látom rajtuk a szabadság örömét? Vajon, mit éreztek, ha később a képeket kézbe vették? Vágyat? Vagy tudatuk alatt a birtoklást, hogy a képpel együtt megszereztek valamit, ami az övék nem lehet, vagy foglyul ejtették az elszálló fiatalságot? Vajon mit érezhettek, amikor meglátták képüket az újságban? Ma már szerencsére a fotózást minden naturista közösségben nagyon szigorúan szabályozzák, s nem fordulhatnak elő a korábbi visszaélések, a képek illetéktelen kezekbe kerülése.

 





Vannak dolgok, melyek végleg elmúlnak, s eszünkbe juttatják, hogy sajnos, nap mint nap mi is vesztünk magunkból valamit. A kislány súlyát jobb lába tartja, bal könyökével támaszkodik, s úgy telefonál. Talán barátnőjét, talán nagyszüleit hívja, ki tudja ma már? Kicsi lányok ma is vannak, de ki tudja már, mit jelent egy telefonfülke előtt sorban állni, hogy a bedobott érmétől függően pár percbe szorítva megpróbáljuk erősíteni családtagjainkban az összetartozás érzését, vagy kicsit idősebben szerelmet vallani, esetleg főnökünktől egy nap szabadságot kérni, hogy hadd maradjunk még 21-én is Délegyházán? Az a kislány ma vajon hogy tudná egy mai kislánynak elmagyarázni, hogy mit jelentett akkor telefonközelbe jutni? Hiába, vannak dolgok, amik végleg megváltoztak. Egy telefonfülke még mindig ott áll a porta mellett, talán éppen ez, persze, más már a színe, s mások a feliratok, de nekem mindig csak ez a fénykép jut róla eszembe. S az ifjúság, ami akkor kezdődött, de talán még ma sem ért véget, csak talán az évek érlelték ízét zamatosabbá.

Délegyháza, történhet bármi, visszavár.