FooldalRecovery
Magyar    


bemutat program hirek tag levlista link archivum gond zum

Mezítelenül jöttem

„Régen, mikor még az óceán partján laktunk, naphosszat ültem a fövenyen, s bámultam a habzó hullámokat. Mezítelenül ültem, térdem felhúztam, néztem, hogyan halnak meg és születnek újjá a tajtékok. Az ég kék volt, s az Atlanti-óceán vize szebb volt, mint bármi más, amit valaha életemben láttam. Tudom, hogy az emberek furcsán néztek rám, ahogy mezítelenül ott ültem, testem minden titkát kiszolgáltatva kutató szemeiknek, s a természettel való teljes harmóniát véltem megtalálni. Élveztem, hogy a nap süti a bőrömet, szél kócolta hajam a vállaimat csiklandozza, apró homokszemcsék gördülnek végig a testemen.” (Szlukovényi Beáta: Oceán.)

Kezeimet felnőtt kezek szorították, amikor bandukoltunk befelé a poros-köves úton a bolt irányába, hogy kimérjék a nekünk járó tejet, és átvegyük a még friss, illatozó kenyeret. A napsugarak bearanyozták a reggeli órákat. Hunyorogva néztem, amint a porban meztelen cigánylányok játszadoztak önfeledten. Irigylésre méltó volt szabadságuk. Titkos vágyak érlelődtek bennem, hogy milyen jó lenne, ha én is közöttük lehetnék. De gondolataimat rögvest beárnyékolta a bűntudat nyomasztó érzése. A meztelenség bűnös, szemérmetlen, illetlen és szégyenletes volta. Már nem emlékszem miként rögzültek belém a prüdéria kötelékei, de lelkemben ellentétes áramlatok harcoltak egymással. A bénító, megsemmisítő szégyenérzet, és a felszabadultságot, fesztelenséget megjelenítő mezítelenség utáni vágy. Nem jelentett ez gyermeki érzékiséget vagy szemérmetlenséget, inkább valami nagyon tiszta és ősi találkozást a természettel és a mögötte meghúzódó természetfeletti gyengédséggel, az ős-Jóval.

Az évek hamar elkergették egymást, de a bennem levő feszültség a nemiséget betakaró szégyenérzet és bűntudat, és a meztelenséggel járó szabadság érzése között tovább növekedett. Évekig tartó harc dúlt bennem. Vagy a polgári erkölcs védőszárnyai alá helyezem magam, és a vallásos érzéseim maguk alá gyűrik a bűnös nemiséget és vágyat, elfojtva a bennem feltörő ősi érzéseket, vagy engedek a kísértésnek, szabad utat biztosítok a mélyről feltörő rezdüléseimnek, és rám nehezednek az erkölcs és szemérmesség béklyói. Gyógyulni akartam a hamis igazságból, de nem tudtam, hogy mi a való igazság, mi a kultúrtörténeti hozadék, és mi az, amihez feltétlenül ragaszkodnom kell, mert az emberiségbe oltott megkerülhetetlen törvény útmutatása. Mint életem minden területén, itt is az igazságot kerestem. Hol szerelem gyulladt a szívembe, de a szerelemmel és a nemiséggel a bűnösség érzése is ott volt, hol kiégett bensőmben titkos vágyaim önző módon törtek rám, elzárva lelkemben a közösség felé vezető utat. Így hát egyre jobban elfojtottam a belőlem felfakadó impulzusokat, hogy megfeleljek vallásos érzéseimnek és a polgári erkölcs kívánalmainak.

A mélységbe taszított vágyak földalatti vulkánként gerjedeztek tovább bennem. A mezítelenség utáni vágy immár szexuális tartalmakkal is keveredett. És egy sivár nap éjszakáján kitört a vulkán, összeomlottak a gátak, és a kínálkozó kísértés magával ragadott. Frusztrált a bűnös találkozás élménye, de annál jobban vágytam megosztani magamat, kilépni a rejtettségből, és végre önmagammá válni. A bűnös kábulat elmúltával sötét felhőként telepedett rám a szégyenérzet és a keserű vád. Lelkem elveszítette tartását, és egy elrontott élet perspektívái bontakoztak ki előttem. Csak hónapok multával jutottam el egy vidéki paphoz, hogy segítsen felszabadulni a terhek alól, de képtelen voltam kimondani bűnömet. Közeli ismerőseim társaságában mentünk be a templomba, hogy elköszönjünk, és útra keljünk hazafelé. Nyomasztó, fojtogató érzések uralták bensőmet, kudarc és csőd volt, ami tetézte a bennem levő diszharmóniát. És akkor egy váratlan égi fuvallat megnyitotta lelkem megtompult zárait, és imádság gyanánt tört utat bennem a bűnvallás. A szabadító szó kétélű kardként hasított lelkem leláncolt éjszakájába. Ma már tudom, nem a mélyről feltörő érzéseim voltak a bűnösek, hanem a mód és körülmény, ahogy hagytam megnyilvánulni titkos vágyaimat. Enyhítő körülmény volt ítélőképességem zavara, melyet a belém gyökeresedett dualista szemlélet táplált, miszerint a lélek a jó, és a test bűnös a vágyaival együtt. És az évek lassan tovább szaladtak.

Idővel megházasodtam, de e kettősség érzése tovább kísérte életemet. Akkor még nem fogalmazódott meg világosan, de a bűntudat érzését keltette bennem a szexualitás, a házaséletet a házasságon belül is, ugyanakkor továbbra is bennem éltek a gyermekkoromban elfojtott vágyak. Ma már látom, hogy a polgári-valláserkölcsi konvenciók rosszul integrált folyománya és szexualitásom bűnös kalandja mind-mind ezt erősítette bennem. Többedik gyermekünket vártuk, amikor egy barátnak, testvérnek mesélve a bennem szunnyadozó érzéseket, megfogalmaztam és kimondtam azt, amit meggyőződésem szerint sok polgári és keresztény családban nem mernek megfogalmazni és kimondani. Rejtett vágyaim napfényre kerültek. Végre felszabadultam, élet szállt az éveimbe, megújult házasságunk is, és a gyógyulás útján haladni kezdtem. A mezítelenség és a mezítelenség utáni vágy nem tartozik össze a szemérmetlenséggel, a bűnösséggel, hanem egy mindentől független emberi érzés, amely éppannyira lehet szent és ártatlan, mint bűnös! Egy ősi és eleven érzés ez, amelyet meggyőződésem szerint nem kell okvetlenül elutasítani, hanem a helyes mederbe terelve őrizni kell a szexuális erkölcstelenség kísértéseitől és az emberek megbotránkoztatásától!

Amikor először naturista standra léptem a párommal, még tépték testemet a konvenciók görcsei, de lelkem felszabadult, hogy végre önmagam lehetek, és nem kell szégyenkeznem mások előtt és a gyógyulás útjára léptem. Ma már nincs bennem beteges szégyenlősség, elfogadtam önmagamat, testemet, és könnyedén elfogadom mások testi-lelki adottságait is. Amikor azt láttam, hogy emberek, akik lehetnek soványak és kövérek, csúnyák és szépek, fehérek vagy barnák, nem szégyenkeznek meztelen adottságaik miatt, hanem mernek önmaguk lenni, merik jól érezni magukat, akkor én is felszabadultam. A mezítelenséget kevésbé kíséri az érzékiség kísértése, mint a sejtelmes fátylakba burkolódzó hölgyek látványát, amelyet minduntalan szeretne letépni a férfi lélek. De a mai öltözetű hölgyek látványa is jobban feléleszti a szunnyadó érzéki vágyakat, mint a ruhátlanság. Szeretek a szaunában meztelenül időzni, és testileg-lelkileg megújulni. Szeretem, ha ruhátlanul a tengerbe léphetek, vagy élvezhetem a napsugarak lágy ölelését, az esti szellő borzongató érintését, és nem kell szégyenkeznem önmagam felett. Olyan ez, mintha a templomok csendjébe feledkeznék bele, és a pillanat örökké valóvá változna. A legcsodálatosabb az, ha azt is elfelejtem, hogy ruhátlanul vagyok és nincs rajtam semmi, ami mögé elrejtőzhetnék. Átélhetem végességem és a Végtelenség gyengéd egymásnak feszülését, és csak halkan, alig hallható hangon mormolom: köszönöm! Szeretem Párom mezítelen testének látványát, és minden érzékiségtől mentesen képes vagyok gyönyörködni benne. Látom lelkének sziporkázó megmozdulásait. Már tudom, hogy nem az isteni vagy emberi konvenciókat rúgtam fel, hanem a bűnös kitárulkozást megtagadva, a gyermeki őszinteséget választottam, amikor engedtem a lelkemből előtörő ősi vágyaknak, mezítelenségem megélésének.

A Biblia lapjait fürkészve, látom, hogy Isten a bűn meztelen valóságát befedi szeretetével, és kegyelmébe öltözteti az embert. Óv a bűnös kitárulkozástól, és megtanít arra, hogy kivel, és milyen intim kapcsolatot létesíthetünk anélkül, hogy létünkben csorbát szenvednénk. A teremtéstörténet elbeszélése világos, érthető képet tár elénk az emberi élet kísértéséről, amely ma is ugyanaz, mint hajdanán: “olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz”. Vagyis az Isten akaratának figyelmen kívül hagyásával dönthetünk jó és rossz megítélésében. A bűnben azonban elveszett az ősbizalomra épült ártatlanságuk, és rádöbbentek, hogy mezítelenek. „Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.” (IMóz.3,7.) Ettől kezdve rejtőzködni kezdett az ember, Isten és ember előtt egyaránt. Jelmezek mögé bújunk és elfedjük kilétünket. Önmagunk megosztása helyett szerepeket játszunk egymás előtt. A félelemre és bizalmatlanságra építjük kapcsolatainkat. Kulturális és a történelemben magunkra aggatott polgári és/vagy vallási konvenciók mögé rejtőzünk ma is. Azóta szüntelenül hallatszik az isteni Szó: „Az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?” És lelkünk mélységeiben újra és újra megismétlődik az ősi kérdés: Hol vagy? Mintha Isten tette hiábavaló lenne: “Az ÚRisten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket..” (Ter3,21) Szeretetébe öltöztetett! Jób történetének elbeszélése tovább vezet, ő a felismerések és továbbgondolások nagy mestere. Élete kaotikussá vált idején így kiáltotta ki fájdalmát: “Azután a földre esve leborult, és így szólt: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve!!” (Jób1,21)”

A pogány, az Istentől elszakadt ember szabadabban beszél magáról, mert nem szégyelli emberségét, nem kell rejtegetnie bűneit, és a valláserkölcs miatt ránehezedő bűnösség bélyegét nem érzi tehernek. Valójában a keresztény még ennél is szabadabb, vagy szabadabb lehetne, ha nem a polgári konvenciók irányítanák értékítéletét, hanem az evangéliumi szemlélet, és a Lélek szabadsága. A mezítlábas assisi próféta, a XIII. század elején, valami döbbeneteset érthetett meg. S miután életével felkészült arra, hogy utat törjön az örökkévalóság irányába, a következőket óhajtotta: egészen meztelenül fektessék a földre, hogy mezítelenül, csak Isten jóságába rejtőzve harcolhasson pokolbeli ellenfele ellen. A legvégső pillanatot is szegényen és mezítelenül, csak az Atya szeretetébe öltözve kívánta megharcolni! Az imában mindenkinek így kell az Istenhez közeledni: kivetkőzve jelmezeinkből, elhagyva pózainkat. És természetesen barátaink felé is. Megtérésében látni, hogy mezítelenre vetkőzik, és ezzel kinyilvánítja, hogy az emberi elvárások és megfelelési kényszerek kötelékeit leveti magáról, és csak a Teremtő jóságába kíván rejtőzködni, és halálában szintén emberi őszinteségében, még testét sem rejtegetve szeretne teremtője elé állni.

Azt hiszem, még sokan nem ismerték fel, hogy mezítelen testünk, szexualitásunk jó dolog. Sokan küszködnek értékítéleti zavarokkal. Elsősorban nekik szántam e vallomást. De őszintén akartam barátaim elé is állni. Bűneimet, fogyatékosságaimat Isten kezébe helyezni, tőlük pedig azt kérni, hogy örüljetek velem őszinteségem felett. Nem vagyok naturista, nem fűtenek efféle filozófiák és eszmék. Egyszerűen szerettem volna önmagam lenni. Szeretném, ha minden exhibicionizmus nélkül fel lehetne vállalni természetes létünket. A másoktól való félelmet és a képmutatást szeretném elkerülni, ugyanakkor senkit se szeretnék megbotránkoztatni!

Fontos megjegyezni, hogy más a pornó világa, és más az akt ábrázolások művészete. A pornográfiában a hangsúly a nemi aktus, illetve a nemi szervek közvetlen módon való megmutatásán van. Az aktábrázolás a test szépségét mutatja be művészi kívánalmakkal. Gyakran szentképeken is felfedezhetjük. Az erotikus ábrázolások viszont a nemi izgalmat a nemi szervek közvetlen bemutatása nélkül akarják elérni. A naturista-nudista az, aki az alkalmi meztelen fürdőzésen túl, sokszor a természettel való egységet hirdeti, és túllépve a strand keretein a meztelen életmódot keresi. „Az ilyen jellegű szervezetek a nyilvánosság előtti sexmentességet írják elő és várják el.” Nem szeretik a magamutogatást, és kiszűrik a ”kukkollókat”.

A történelmi gyökerek messzire nyúlnak. Az ókori görögök és rómaiak meztelenül edzették a testüket. Az olimpiákon is meztelenül versenyeztek, a fürdőkben mezítelenek voltak. Az öltözet praktikai és kulturális célokat szolgált, nem a „bűnös testet” kellett elrejteni általa. Az afrikai törzseknél, de Dél Amerikában is megtalálni azokat a törzseket, akik részben, vagy egészében meztelenül éltek, illetve élnek ma is. Az ókeresztény időkben alakult egy szekta, az adamiták, nevük Ádám nevéből származik, akik meztelenségükkel a paradicsomi ártatlanságot akarták kifejezni. (Az Egyház sohase hirdette, hogy a megváltással a paradicsomi ártatlanságot nyernénk vissza. A kegyelem korszakáról tanítottak..) A dualista szemlélet hatására kialakult az a nézet, hogy test rossz, bűnös, amit kínozni, sanyargatni kell. Árpád-házi szent Margitról jegyezték fel, hogy annyira szemérmetes volt, hogy bokáján felül nem is mosakodott. A XVII-XVIII. században már a nyilvános fürdőkben való meztelenséget is erkölcstelennek tartották. A vallásos szemlélet erőteljesen puritánná és prűddé vált, és azzá formálta a világi látásmódot is, amely később ellentétes irányba fordult, és a szabadosság kora vette kezdetét. Az emberi test és a meztelenség a médiákon keresztül (is) élvezeti cikké, áruportékává, a szórakoztató és szolgáltató ipar termékévé alacsonyult. A kérdés az, hogy a mai élet szajháiban felismerjük-e a potenciális szentet, mint Jézus Magdalában; meglátjuk-e a farkasban a bárányt, mint Szent Ferenc Umbriában?

Egy esztendeje egy kis gyülekezet kezdett közösséggé formálódni körülöttünk. Az őszinteségen volt a hangsúly. Nem kellet rejtegetni bűneinket és fogyatékosságainkat, tisztában voltunk egymás sebzettségével és sebezhetőségével. A gyógyulás légkörét biztosítottuk egymás számára. Kiléptünk álarcaink mögül, nem kellett sem „a jó polgárt”, sem „a jó keresztényt” mímelni, hanem lehettünk azok, akik vagyunk, fogyatékosságokkal terhelt Istenre szomjazó, Istent kereső emberek. Sokáig azt gondoltam, hogy először meg kell „szépíteni” magamat, hogy elfogadható legyek Isten és ember előtt. Pedig Ő úgy szeret bennünket amint vagyunk, piszkosan és sárosan is. Csak Ő tud megtisztítani minket minden bűntől és betegségtől! Ne akarjuk megváltani magunkat, mert úgysem sikerül. Van Megváltó, aki azért jött, hogy szívére ölelje az embert, és szeretetében újjáalkossa. Ő az, aki meg tudja szépíteni életünket, lelkünket, vágyainkat és ösztöneinket, egész emberi mivoltunkat. Az Ő szeretetét érzem akkor is, ha a csillagos eget kémlelem vagy belefeledkezem barátaim tekintetébe, de akkor is, amikor a tenger tajtékai nyaldossák meztelen bőrömet.

Tudom, vannak, akik megütköznek őszinteségemen és összesúgnak mögöttem. Akik a tabu hálói között élik istenes életüket, azok megbotránkoznak e merész nyíltságon, és talán erkölcstelennek is vélik az őszinteségnek e fokát. Akik a szabadosság örvényeiben élnek, nem értik, miért ez a csodálkozás önmagunk titkai felett. A mezítelenségről alkotott felfogások skálája igen széles. Mindenki talál valami kivetnivalót a másikban, de ha ítélkezem, akkor nem vagyok szabad. Csak azok képesek megérteni ezeket a lelki folyamatokat, akik levetik előítéleteiket, és őszinte nyitottsággal figyelik az élet sírig tartó kibontakozását.

Többnyire kétféle választ szoktak felmutatni a meztelenséggel kapcsolatban, prüdéria és elfojtás, vagy szabadosság és magamutogatás. A szabadság derűjét és fesztelenségét csak kevés helyen ismertem fel. Éveken keresztül az emberi test torzulásaival kellett dolgoznom. Megtanultam tisztelni szemérmet és intimitást. De megtanultam levetni saját gátlásaimat, kötelékeimet is. Utjaink Scilla és Karibdis, a szabadosság, és a tabu sziklái között vezetnek el. Az áldott mezítelenségnek csak egy szűk ösvénye élvezhető szabadon. Azt hiszem, erre találtam rá. És Te?

Tucepi Dávid