Egy csomó szervezési bonyadalom tarkította ezt a mostani kirándulást, amikor már több mint 20-an bejelentkeztek. Távol Budapesttől, közel Szegedhez került sor erre a kirándulásra. Mivel budapesti autó nem indult a túra helyszínére, így 3-an le is mondták az utat, nem vállalva a tömegközlekedés bonyadalmait és költségeit. Ketten pedig kizárólag a natura időtartamára készültek, a szikis paprikáskrumlira nem, mivel délutánra már otthoni programot szerveztek.
A telekocsi egyik Szikiről induló autója a rossz időre való tekintettel az indulás előtt percekben jelezte, nem jön velünk. Laciék 3 fos családja pedig már a helyszín felé haladva pici gyermekük hirtelen rosszul léte miatt kényszerültek visszafordulni.
Köszönöm ezért is túravezetőnknek, hogy átütemezte a reggeli utazását és előbb Sziki-re jött Kiskőrösről. Ott kipakolta a délutáni ebéd hozzávalóit, így felvehette az oda bicikliző helybélieket és előzo napon megérkező (4 fot) is telekocsiztatta. Köszönet L. Gáboréknak, hogy visszakanyarodtak értem az M5 útról, míg én átadtam telekocsis helyemet régi soproni natura társunknak, aki idoközben rámtelefonált, mégis vállalta a hajnali vonatozást és ott vár bennünket már a 7F busznak a végállomásánál.
Vacak, esős időt ígértek erre a napra, az utóbbi két naturánkhoz hasonlóan.
Ezen körülményeket és a csapat kitartását ismerve végül is 19-en, ovódástól a nyugdíjasig, nekivágtunk az útnak. Odakocsizásunk utolsó 10 percében a végig szakadó esőben utaztunk, de ez sem riasztott el bennünket. A helyszínre érve az erdős parkolónkban ragyogó napsütés várt bennünket. Bár hideg idő volt, többen már az indulás pillanatában ruha nélkül vágtak útnak. Én fáztam, inkább felhúztam a pulóveremet is és egy esernyőt is a hátizsákomba pakoltam. Aztán a péntek éjszaka odahaza sült Margitka-féle medvehagymás pogácsámmal megkínálva a résztvevőket, hamarosan útnak indultunk.
GabIcáék most nem voltak olyan felkészültek és bátrak, mint a legutóbbi két natúrán, ahol is túravezetőnkkel együtt ők tették meg az eredeti távot sárban, esőben. Most végig ruhában bandukoltak velünk. Sajnáltam a több első részvevőt is (nyolcan is voltak), akiknek ez a nap biztos nem a várt élményt nyújtotta, nem azt a megszokott és felemelő érzést hozta, mint amikor ragyogóan süt ránk a nap. De talán majd erről vmelyikük beszámol nekünk itt a listán. Hiányzott Pali is, aki rutinos naturázóként gyakorlatias tanácsokkal szolgálhatott volna.
Természetesen a táj gyönyörű volt. Az erdő üde és friss. Illatozott a virágzó vaddohány. Virított ezernyi lila bogáncs, fehér fátyolvirág és egyéb sárga virágocska. Lengedezett a szélben és csillogott a fák közti átszűrődő napfényben a pomponos füvek sokasága. Ezüstgyöngyként csücsültek az akácfaleveleken a száradó vízcseppek. De voltak csinos, csíkos ruhás állakák is, különböző hernyók és békésen napozó darazsak is.
Szakmai gyakorlatként István elvitt bennünket egy szunyadó olajfúrótorony munkaállomásához, és egy számára más jól ismert erdei remetéhez is. Közben meg-megálltunk, hol gyönyörködni a tájban és közben csemegézni az eperfa (szeder) gyümölcsében. Késobb lépteinket gyorsítottuk, az utolsó km-en már menekülve a ránk törő zivatartól. Gyorsan autóba ültünk és irány SZIKI (kivéve GabIcát, Editet, Janit, Icukát, Gábort) akik váratlan fordulatként visszamentek az esti birkaparti maradékait elfogyasztani Sándorfalvára.
Nekem, hiányzott Gábor, szerettem volna még a szerdai utazásunkat átbeszélni...akivel utaztam, utazom, így ismét újratervezés, újabb útvonaltervezés, szervezés következett, hogy jusson nekem is férőhely vmelyik másik autóba, mert Sziki várt bennünket, felmelegíteni újra szívünket, testünket.
Köszönet ezért Tibornak, aki autójával végül még a natura után a pesti vonathoz is kivitt, egészen Kecskemétig.
Sziki-n jól esett, hogy Sándor Jancsi finom mézespálinkával köszöntötte a megfáradt naturázókat. Még az utolsó mohikán művésztáboros fotóművésszel is összefutottunk a bejáratnál a többi állandó kempinglakón kívül. Viszont a kempingben már senki nem maradt napi vendégként, csak mi. De mi hoztuk a formánkat és jókedvünket, még összedobtuk ladyboy belépőjét is, aki sosem járt SZIKI-n, s szívesen maradt velünk az ebéd idejére. A megszokott módon, közös erővel elkészítettük a paprikáskrumplit és az uborkasalátát. Közben (előre) eszegettük Tibor süteményeit is. Majd a faházban terítettünk, túravezetőnk osztotta az ebédet. Körbeültük mind a 11-en az asztalt és jóízűen elfogyasztottunk a főztünket, közben Délegyházáról is nosztalgiáztunk Cuccossal. Az icipici maradék paprikáskrumplit pedig szokás szerint hazavihette aki akarta. Jutott mindenkinek s még a kecske is jóllakhatott.
Darinkát pedig öröm volt nézni, ahogy a szomszéd asztalnál falatozott szüleivel és gyermeki játékaival mosolyogtatta meg az ebédelőket, ahogy színészien pózolt és ujjacskáit nyalogatta a számára ismeretlen új ízeket felfedezve. Tündéri a kiscsaj.
(Rózsa)

Érdekes és különleges natura volt. Remélem mindenki jól érezte magát és hiszem, lesznek olyanok is akik az aug. 27-i következőre is már most tervezik az eljövetelüket.

Fotó: Rozsa

Nehezen indult az idei második natúra, de - ahogy a mondás tartja - ha a vége jó, minden jó. Az első gondot Dunaföldváron a találkozási hely felkutatása jelentette. Végül is szép számmal leküzdöttük ezt az akadályt, és a kitűzött 10 órára ott voltunk.

Mondom, szép számmal, de mégsem elegen. Mert István, a túravezető tudott két személyről, akik még jönnek, és meg kell várni őket, és ha ők befutottak, akkor fogja felhívni Rózsát, hogy kell-e még valakire várnunk, vagy már megérkezett mindenki, indulhatunk. Bizony jócskán elmúlt már 10 óra, és mi még csak ott ácsorogtunk, előbb a napon, majd behúzódva a híd árnyékába. Itt kaptunk Istvántól tájékoztatást ki is volt a híd névadója.
Végre megérkeztek, akiket vártunk, akik meg még úton voltak, őket átirányította István egy másik pontra, melyet úgyis érintettünk volna a terepre való út során. Daruszentmiklósig hajtottunk, az elég hosszú község után nem sokkal jobbra letérve jutottunk a túra kiszemelt helyére.
Vadregényes földutakon kocsi kocsit követve kígyóztunk befelé, mígnem egyszer csak az élen hajtó kocsi megállt, ugyancsak várakozásra késztetve minden mögötte haladót. Kiderült, hogy a leggondosabb előkészítés is felborulhat, ha például a kocsik nincsenek tele, és így több kocsinak kellene helyet találni az erdőben lévő tisztásokon, mint amennyinek ott kényelmes helye van. Gyors fejszámolás: 16-an érkeztünk a megindulási pontra, ebből két kocsiban ültek 3-an, kettőben ketten, egy fő pedig motorral jött. (Csak zárójelben a nemek arányáról két szót: a 16 főből egy kisgyerek, a 15 felnőttnél pedig 2:1 arányban alakult ki a fiúk javára!) Na, akkor hány kocsiból állt a konvoj? Az eddig felsoroltak 11 személyről adnak számot, a többiek bizony egyesével ültek kocsijukban, az pedig újabb öt autót jelent. Vagyis az erdei úton kilenc személygépkocsi és egy motor szorongott. De amikor kiderült, hogy már megérkeztünk, csak-csak sikerült a kocsiknak olyan átrendezése, hogy lehessen közöttük még közlekedni is.
A gondok, problémák egyszerre elmúltak, hirtelen mindannyian naturista szerelésbe vetkőztünk, és elkezdődött az, amiért eljöttünk: az igazi találkozás a hamisítatlan természettel. Ki-ki magához vette, amiről azt gondolta, hogy a túra során szüksége lesz rá, és lezárva a kocsikat követtük Istvánt. Azaz, csak követtük volna, mert egy fiatal pár kisgyerekkel érkezett, akit a babakocsiban szerettek volna végigvinni az útvonalon. Hát az erdei utakon bizony a babakocsival nem lehetett a mi tempónkban menni, már az első száz méter után látszott, hogy nekik fel kell adniuk a kirándulás tervét. De ha már eljöttek ilyen messzire, élvezzék az erdei csendet és jó levegőt, és várjanak meg minket, rövidesen visszajövünk.
Most már elég jó tempó alakult ki, gyakorlatilag a teljes csapat együtt maradt, az élenjárók és a sor vége között jelentős távolság sosem alakult ki. Rövidesen kiértünk az erdőből, és annak szélét követve haladtunk. Egymás után találtunk magasleseket, ezek megmászása mindig kihívás volt. De nemcsak a vadászok ezen ősi tereptárgyai jelezték a környék vadbőségét, a csapat elején túrázók két alkalommal is észrevettek őzikét, sajnos lefotózni nem tudták őket, figyelmesebbek és gyorsabbak voltak négylábú útitársaink.
Bal oldalról a szántóföldek váltakoztak, volt már learatott és felszántott gabonaföld, de a kukoricás még élénkzöld színekben pompázott. A napraforgókat viszont már lepermetezték, hogy könnyebben beszáradjanak, ne akkor kelljen energiaigényes szárítókban szárogatni, amikor már betakarították. Más kérdés, hogy mint látvány számunkra nem volt szép!
Na, az útnak ez a szakasza nem kapott árnyékot, bizony egyre nehezebben mentünk szembe a nappal. Hanem épp ezen a szakaszon váratlanul feltámadt a szél, vagy inkább csak szellő, kellemesen simogatva a naptól felmelegedett testrészeinket. Többen - mintha összebeszéltünk volna - széttárt karral fogadtuk a hűsítő szelecskét, mintha szárnyra akartunk volna kelni. Megkapó kép volt, remélem fotósaink is észrevették, és lesznek ilyen képek.
Mondanom sem kell, a repülés érzete azonnal téma lett, sokan bevallottuk, hogy álmunkban szoktunk repülni, és mindenki elmondhatta, hogy neki mi a bevált módszere a repülésre.
A következő kanyarnál ismét az erdőbe jutottunk. Most az erdő nem tudott szép arcot mutatni, a hosszú szárazság bizony megviselte, éppen csak lélegzett, de nem volt olyan harsány, mint tavasszal szokott lenni. Azért így is akadt benne látnivaló jócskán, melyet a figyelmes előttünk haladók meg is mutattak a többieknek. Volt például egy tölcsér alakú, elég mély gödör, látszólag nem emberkéz alakította. Másutt meg egy az út teljes szélességét elálló pocsolyát kellett kikerülnünk. Szépen tükröződött benne a körülötte lévő világ.
Még itt a fák között haladva is kitartóan jött velünk a forróság. Akkor küzdöttünk ellene, a magukkal vitt ital kortyonkénti fogyasztásával, de egyik társunk egy spricnis üveggel kellemesen lelocsolt minket, érdekes témát adva a két fotósnak. (Ma azt kell mondanom, szerencsénk volt a túra időpontjával, talán az utolsó igazi nyári nap volt, élvezhettük a nyári nap minden örömét, eszünkbe sem jutva, hogy fel kellene venni magunkra valamit!)
Rövidesen visszaértünk a kiindulási pontra. A fiatal párnak nem volt türelme megvárni minket, Rózsát menet közben felhívták, gondolom, neki jelezték, hogy elmennek. Én kicsit szorongva mentem a kocsimhoz, mert Pali nem volt ma velünk. Ugyanis ma nekem kellett időre elmennem, így sem a paprikás krumpli elkészítését nem tudtam megvárni, sem Rózsa hagyományos uborkasalátáját ízlelgetni. Emlékként az élt bennem, hogy tavaly az egyik túrán, a korábban elindulni szándékozó társunk nem tudott a parkolóhelyéről kiállni, és valamennyiünk hathatós támogatása kellett a kimentéséhez. Most tehát első dolgom volt, azonmód beülni a kocsiba, és kiállni vele az útra. Nagy kő esett le a szívemről, beindult, és sikerült a kiállás.
Elköszöntem társaimtól, felöltöztem, és a legrövidebb úton hazajöttem.
(Péter)

Ezúttal a Dunaföldvár közelében lévő Daruszentmiklóson natúráztunk. A kétórás kellemes tempójú séta alatt találkoztunk 2 őzikével, néhány békával, 1 cicával, rengeteg pókhálóval, darazsakkal, vaddisznódagonyával és 7 vadászlessel. A kirándulás után bográcsban paprikás krumplit főztünk, egészségünkre :) A natúrán 16 fő vett részt.
(Eszter)

Nem a Natura-ról akarok írni, hanem az azt megelőző közjátékról. Egyik társunk jelentkezett, és egyben két további embernek megígérte, hogy elviszi őket a túrára. Az illető nem jött el, ami még önmagában nem volna baj, de az a tény, hogy erről a két várakozó személyt nem értesítette, sőt telefonon elérhetetlen volt, és mostanáig sem tudjuk, hogy mi jött közbe, nos ez az amit szerintem nem lehet tolerálni. Nem ártana megtanulni az ilyen személyeknek, hogy az adott szó kötelez, amit megígértünk azt megcsináljuk, amennyiben elháríthatatlan akadály jön közbe, akkor pedig az érintetteket haladéktalanul értesítjük, vagy értesíttetjük.
Üdv.R. István

Sziasztok,
> és mostanáig sem tudjuk, hogy mi jött közbe, mivel az egyik érintett személy én voltam... másik pedig Eszter, mi vártuk hiába a regegli söfőrünket.
Készülök is írni erről a nem mindennapi a naturáról...mert azért Eszterrel olyan mentőakciót szerveztünk magunknak, mint még soha, hogy ez a natura ki ne maradjon számunkra. Sajnos az én telefonomat szerdán épp ellopták és nem frissítettem még a telefonszámokat szombat reggelre, így akire én akkor ott rá tudtam csörögni, mitévő legyek, elég kevés volt. Csak Ádám segített 1-2 ötletével, mivel most a NaVKE elnöke is jött natúrázni, ez megnyugtatott, s végül mi a FŐhelyszínre, majdnem az erdő bejáratához elsőként értünk oda. :-)
Ez úgy történt, hogy szerencsére volt Pesten egy olyan régi közös ismerősünk Eszterrel, akit egy órás tétlen várakozás után azonnal tudott Eszter um. "ugrasztani". S a fiúnak nem is volt olyan távoli a túrázás s mi sem, hiszen volt már navkésekkel pár éve Regécen, igaz télen, jól beöltözve... Így szerencsére azonnal megbirkózott még ezzel a feladattal is, hisz tudta, hova jön, hogy itt most ruha nélkül leszünk. Semmi perc alatt letolta a nadrágját s végül velünk maradt, haza is fuvarozott.
Köszönet neki így látatlanban, általatok is, hisz ő ezt a listát nem olvassa.
A hétvégén nem volt még időm élménybeszámolózni..., de most röviden annyit, hogy már aznap fél 10-kor már kiderült, hogy az illető ígért sőfőrünk elaludt, telefonja pedig kikapcsolva... és ezért nem tudott értesíteni és telefont se felvenni, csak amikor felébredt látta az sms-emet, hogy "miért nem jöttél értünk 8-ra?" tudatosult benne, hogy mi történt és felhívott. Elnézést kért... de már mindenhez késő volt.
Én még sosem aludtam el 2 órával a tervezett felébredést, még akkor sem, ha nincs beállítva semmi ébresztő, de hát nem vagyunk egyformák.
No comment.
Én aznap már úgy kibosszankodtam magamat, hogy ma már csak a szépre emlékezem. ;-)
Üdv Rózsa

Fotók: Eszter, Rózsa